Kiállítás

Inkább a tevék

Valóság és illúzió - kiállítás a Nagycirkuszban

  • Dékei Kriszta
  • 2013.02.24 13:01

Képzőművészet

Bár a Duna TV január 9-én sugárzott Kultikon című magazinjának műsorvezetője (aki a fiatalosan laza stílust abban vélte megtalálni, hogy teátrális mozdulatokkal végigsétált a kamera előtt) kortárs művészeti kiállításnak nevezte a Fővárosi Nagycirkuszban látható anyagot, sajnos az épület előtereiben bemutatott "valami" nem felel meg egyik kritériumnak sem.

Nem mintha a cirkusz épületében ne lehetne kiállítást rendezni: 1971-ben a No. 1 csoport például az állatkert oroszlánbarlangjában mutatta be munkáit, nem beszélve a 2000-es években felfutó köztéri művészetről, amellyel a kortárs művészetben járatlan közönség a metrókban vagy aluljárókban találkozhatott. De azért nem árt számolni a ma már retróként ünnepelt hatvanas évekbeli dizájn kézzelfogható jelenlétével vagy a terek mindennapi funkciójával sem.

Ez utóbbira a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) is tekintettel volt, hiszen az eredeti pályázati kiírás a Cirkusz és varieté témát jelölte meg - a jelentkező művészek nagy száma (összesen 263 alkotó munkája szerepel!) pedig azért sem meglepő, mert a MAOE taglétszáma megközelíti a hétezret. E tengernyi művészt a MAOE a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjától örökölte, amelybe kötelezően be kellett lépniük a kiállítani vagy eladni akaró művészeknek, akiket feltehetően motivált az is, hogy ily módon védve voltak a "közveszélyes munkakerülőket" vegzáló rendőrségtől. 1992-es megalakulásakor a MAOE és társszerve, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (MAK) a tagsággal együtt nagyobb ingatlan vagyont is örökölt. Szíves közreműködésükkel sok művész elvesztette nyugdíjjogosultságát, nemrégiben pedig az alkotóházak is új fenntartóhoz kerültek. A MAOE birtokolja viszont a városligeti, kis Műcsarnoknak is nevezett Magyar Alkotóművészek Házát, amelynek belső terei akár csoportos kiállítások megrendezésére is alkalmasak lennének. Ennek fényében érdekes, hogy Aknay János, a MAOE elnöke a Duna TV-beli kis színesben elismerte, hogy az utóbbi tíz évben nem sok minden történt a "házuk táján".

Most viszont igen: a cirkuszbeli kiállítást Baán László, a Szépművészeti Múzeum igazgatója nyitotta meg, bónuszként köszöntőt mondott Halász János, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára (egyben a kiállítás védnöke, bármit is jelentsen ez utóbbi), és a számos díjazott művész egyikének maga Fekete György adta át a Magyar Művészeti Akadémia díját.

A teljesen átlátszó felajánlkozáson túllépve számba is vehetjük, mi a probléma a "kiállítással". Mára már köztudott tény, hogy kortárs művésznek nem azt nevezzük, aki egy időben él velünk, hanem azt, aki valamilyen módon reflektál a magyar/nemzetközi szcénára, vagy kapcsolatba hozható az amúgy igen szerteágazó, de mindenképpen a jelenkori művészet releváns kérdéseivel foglalkozó törekvésekkel. Itt - eltekintve az alig tucatnyi kivételtől - ennek nyomai sem láthatók; szinte úgy tűnik, mintha az alkotók ott ragadtak volna a hatvanas években - bár ily módon persze, ha öntudatlanul is, de beleolvadnak a környezetbe. Ettől még (mert hát akár virágozzon minden virág!) beszélhetnénk ún. szalonkiállításról is, amikor - akár adott témára - mindenki azt állít ki, amit akar. Az 1850-es évek párizsi szalonjain is volt ugyan zsűri, amely szépen kirostálta a túl extravagáns (de ma már a művészettörténet alapjait jelentő) "kísérletező" művészeket. Itt egynémely munka kvalitását látva (óh, azok a durván elrajzolt lovak meg a volt Képcsarnokba áhítozó vérgiccsek!) nehéz elképzelni, hogy mit is szórhatott ki a négytagú zsűri.

Egyetlen oka van, hogy az elénk táruló látványt mégsem nevezhetjük szalonkiállításnak: nem eredeti művek, hanem az ezekről készült 70°100 cm-es printek szerepelnek. Persze e megoldásnak is van előzménye: 2001-ben a Műcsarnokban megrendezett grafikai kiállításon (Feketén, fehéren) például egységes méretre nagyították a műveket. A kritikusok (és a kiállítástól visszalépő művészek) akkoriban ezt dadaista aktusként értékelték, amit némiképpen árnyalt, hogy az eredeti műveket kis tárlókban mégis megtekinthette (sőt meg is foghatta) a közönség. Most maga Sárkány Győző, a kiállítás rendezője is elismeri, hogy ily módon "lebutították" a munkákat - ezzel teljesen egyetértünk. Ez a lebutítás egész komoly mélységekig elmegy: mivel nem közlik az eredeti művek méretét, például egy valójában tenyérnyi munka sokkal nagyobbnak tűnik a mellé helyezett, egyáltalán nem kicsi festménynél. Igazi unikum továbbá, hogy felnagyítva szerepel egy, a kilencvenes évek elején megjelent gyermekújság egyik oldala, melyen egy vers és az ezt illusztráló rajz (bohóc) látható, s amelyen átütődnek a hátsó oldalon megjelent mese betűi. A fellógatott printeken persze sok bohóc (sőt bohóckirály) szerepel, de két kezünkön sem tudjuk megszámolni a trapéz, porond, rivalda, produkció, manézs címmel futó műveket és a cirkuszi plakátként is idejétmúlt alkotásokat.

A kiállítás egyik "koronája" maga az installálás: a felső szinten ugyanis oly közel állnak egymáshoz a paravánok s rajtuk a művek, hogy egy testesebb ember el sem fér közöttük. A másik a Duna TV kommentárja, mely szerint mindez "egy feltámadóban lévő alkotóközeg válasza egy ki nem mondott kérdésre, ami maga a művészet küldetése". Ehhez képest a cirkusz udvarán álldogáló tevék sokkal megnyugtatóbbak.

Fővárosi Nagycirkusz, nyitva február 3-ig

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.