Kiállítás

Inkább a tevék

Valóság és illúzió - kiállítás a Nagycirkuszban

Képzőművészet

Bár a Duna TV január 9-én sugárzott Kultikon című magazinjának műsorvezetője (aki a fiatalosan laza stílust abban vélte megtalálni, hogy teátrális mozdulatokkal végigsétált a kamera előtt) kortárs művészeti kiállításnak nevezte a Fővárosi Nagycirkuszban látható anyagot, sajnos az épület előtereiben bemutatott "valami" nem felel meg egyik kritériumnak sem.

Nem mintha a cirkusz épületében ne lehetne kiállítást rendezni: 1971-ben a No. 1 csoport például az állatkert oroszlánbarlangjában mutatta be munkáit, nem beszélve a 2000-es években felfutó köztéri művészetről, amellyel a kortárs művészetben járatlan közönség a metrókban vagy aluljárókban találkozhatott. De azért nem árt számolni a ma már retróként ünnepelt hatvanas évekbeli dizájn kézzelfogható jelenlétével vagy a terek mindennapi funkciójával sem.

Ez utóbbira a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) is tekintettel volt, hiszen az eredeti pályázati kiírás a Cirkusz és varieté témát jelölte meg - a jelentkező művészek nagy száma (összesen 263 alkotó munkája szerepel!) pedig azért sem meglepő, mert a MAOE taglétszáma megközelíti a hétezret. E tengernyi művészt a MAOE a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjától örökölte, amelybe kötelezően be kellett lépniük a kiállítani vagy eladni akaró művészeknek, akiket feltehetően motivált az is, hogy ily módon védve voltak a "közveszélyes munkakerülőket" vegzáló rendőrségtől. 1992-es megalakulásakor a MAOE és társszerve, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (MAK) a tagsággal együtt nagyobb ingatlan vagyont is örökölt. Szíves közreműködésükkel sok művész elvesztette nyugdíjjogosultságát, nemrégiben pedig az alkotóházak is új fenntartóhoz kerültek. A MAOE birtokolja viszont a városligeti, kis Műcsarnoknak is nevezett Magyar Alkotóművészek Házát, amelynek belső terei akár csoportos kiállítások megrendezésére is alkalmasak lennének. Ennek fényében érdekes, hogy Aknay János, a MAOE elnöke a Duna TV-beli kis színesben elismerte, hogy az utóbbi tíz évben nem sok minden történt a "házuk táján".

Most viszont igen: a cirkuszbeli kiállítást Baán László, a Szépművészeti Múzeum igazgatója nyitotta meg, bónuszként köszöntőt mondott Halász János, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára (egyben a kiállítás védnöke, bármit is jelentsen ez utóbbi), és a számos díjazott művész egyikének maga Fekete György adta át a Magyar Művészeti Akadémia díját.

A teljesen átlátszó felajánlkozáson túllépve számba is vehetjük, mi a probléma a "kiállítással". Mára már köztudott tény, hogy kortárs művésznek nem azt nevezzük, aki egy időben él velünk, hanem azt, aki valamilyen módon reflektál a magyar/nemzetközi szcénára, vagy kapcsolatba hozható az amúgy igen szerteágazó, de mindenképpen a jelenkori művészet releváns kérdéseivel foglalkozó törekvésekkel. Itt - eltekintve az alig tucatnyi kivételtől - ennek nyomai sem láthatók; szinte úgy tűnik, mintha az alkotók ott ragadtak volna a hatvanas években - bár ily módon persze, ha öntudatlanul is, de beleolvadnak a környezetbe. Ettől még (mert hát akár virágozzon minden virág!) beszélhetnénk ún. szalonkiállításról is, amikor - akár adott témára - mindenki azt állít ki, amit akar. Az 1850-es évek párizsi szalonjain is volt ugyan zsűri, amely szépen kirostálta a túl extravagáns (de ma már a művészettörténet alapjait jelentő) "kísérletező" művészeket. Itt egynémely munka kvalitását látva (óh, azok a durván elrajzolt lovak meg a volt Képcsarnokba áhítozó vérgiccsek!) nehéz elképzelni, hogy mit is szórhatott ki a négytagú zsűri.

Egyetlen oka van, hogy az elénk táruló látványt mégsem nevezhetjük szalonkiállításnak: nem eredeti művek, hanem az ezekről készült 70°100 cm-es printek szerepelnek. Persze e megoldásnak is van előzménye: 2001-ben a Műcsarnokban megrendezett grafikai kiállításon (Feketén, fehéren) például egységes méretre nagyították a műveket. A kritikusok (és a kiállítástól visszalépő művészek) akkoriban ezt dadaista aktusként értékelték, amit némiképpen árnyalt, hogy az eredeti műveket kis tárlókban mégis megtekinthette (sőt meg is foghatta) a közönség. Most maga Sárkány Győző, a kiállítás rendezője is elismeri, hogy ily módon "lebutították" a munkákat - ezzel teljesen egyetértünk. Ez a lebutítás egész komoly mélységekig elmegy: mivel nem közlik az eredeti művek méretét, például egy valójában tenyérnyi munka sokkal nagyobbnak tűnik a mellé helyezett, egyáltalán nem kicsi festménynél. Igazi unikum továbbá, hogy felnagyítva szerepel egy, a kilencvenes évek elején megjelent gyermekújság egyik oldala, melyen egy vers és az ezt illusztráló rajz (bohóc) látható, s amelyen átütődnek a hátsó oldalon megjelent mese betűi. A fellógatott printeken persze sok bohóc (sőt bohóckirály) szerepel, de két kezünkön sem tudjuk megszámolni a trapéz, porond, rivalda, produkció, manézs címmel futó műveket és a cirkuszi plakátként is idejétmúlt alkotásokat.

A kiállítás egyik "koronája" maga az installálás: a felső szinten ugyanis oly közel állnak egymáshoz a paravánok s rajtuk a művek, hogy egy testesebb ember el sem fér közöttük. A másik a Duna TV kommentárja, mely szerint mindez "egy feltámadóban lévő alkotóközeg válasza egy ki nem mondott kérdésre, ami maga a művészet küldetése". Ehhez képest a cirkusz udvarán álldogáló tevék sokkal megnyugtatóbbak.

Fővárosi Nagycirkusz, nyitva február 3-ig

Neked ajánljuk