Kiállítás

Inkább a tevék

Valóság és illúzió - kiállítás a Nagycirkuszban

Képzőművészet

Bár a Duna TV január 9-én sugárzott Kultikon című magazinjának műsorvezetője (aki a fiatalosan laza stílust abban vélte megtalálni, hogy teátrális mozdulatokkal végigsétált a kamera előtt) kortárs művészeti kiállításnak nevezte a Fővárosi Nagycirkuszban látható anyagot, sajnos az épület előtereiben bemutatott "valami" nem felel meg egyik kritériumnak sem.

Nem mintha a cirkusz épületében ne lehetne kiállítást rendezni: 1971-ben a No. 1 csoport például az állatkert oroszlánbarlangjában mutatta be munkáit, nem beszélve a 2000-es években felfutó köztéri művészetről, amellyel a kortárs művészetben járatlan közönség a metrókban vagy aluljárókban találkozhatott. De azért nem árt számolni a ma már retróként ünnepelt hatvanas évekbeli dizájn kézzelfogható jelenlétével vagy a terek mindennapi funkciójával sem.

Ez utóbbira a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) is tekintettel volt, hiszen az eredeti pályázati kiírás a Cirkusz és varieté témát jelölte meg - a jelentkező művészek nagy száma (összesen 263 alkotó munkája szerepel!) pedig azért sem meglepő, mert a MAOE taglétszáma megközelíti a hétezret. E tengernyi művészt a MAOE a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjától örökölte, amelybe kötelezően be kellett lépniük a kiállítani vagy eladni akaró művészeknek, akiket feltehetően motivált az is, hogy ily módon védve voltak a "közveszélyes munkakerülőket" vegzáló rendőrségtől. 1992-es megalakulásakor a MAOE és társszerve, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (MAK) a tagsággal együtt nagyobb ingatlan vagyont is örökölt. Szíves közreműködésükkel sok művész elvesztette nyugdíjjogosultságát, nemrégiben pedig az alkotóházak is új fenntartóhoz kerültek. A MAOE birtokolja viszont a városligeti, kis Műcsarnoknak is nevezett Magyar Alkotóművészek Házát, amelynek belső terei akár csoportos kiállítások megrendezésére is alkalmasak lennének. Ennek fényében érdekes, hogy Aknay János, a MAOE elnöke a Duna TV-beli kis színesben elismerte, hogy az utóbbi tíz évben nem sok minden történt a "házuk táján".

Most viszont igen: a cirkuszbeli kiállítást Baán László, a Szépművészeti Múzeum igazgatója nyitotta meg, bónuszként köszöntőt mondott Halász János, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára (egyben a kiállítás védnöke, bármit is jelentsen ez utóbbi), és a számos díjazott művész egyikének maga Fekete György adta át a Magyar Művészeti Akadémia díját.

A teljesen átlátszó felajánlkozáson túllépve számba is vehetjük, mi a probléma a "kiállítással". Mára már köztudott tény, hogy kortárs művésznek nem azt nevezzük, aki egy időben él velünk, hanem azt, aki valamilyen módon reflektál a magyar/nemzetközi szcénára, vagy kapcsolatba hozható az amúgy igen szerteágazó, de mindenképpen a jelenkori művészet releváns kérdéseivel foglalkozó törekvésekkel. Itt - eltekintve az alig tucatnyi kivételtől - ennek nyomai sem láthatók; szinte úgy tűnik, mintha az alkotók ott ragadtak volna a hatvanas években - bár ily módon persze, ha öntudatlanul is, de beleolvadnak a környezetbe. Ettől még (mert hát akár virágozzon minden virág!) beszélhetnénk ún. szalonkiállításról is, amikor - akár adott témára - mindenki azt állít ki, amit akar. Az 1850-es évek párizsi szalonjain is volt ugyan zsűri, amely szépen kirostálta a túl extravagáns (de ma már a művészettörténet alapjait jelentő) "kísérletező" művészeket. Itt egynémely munka kvalitását látva (óh, azok a durván elrajzolt lovak meg a volt Képcsarnokba áhítozó vérgiccsek!) nehéz elképzelni, hogy mit is szórhatott ki a négytagú zsűri.

Egyetlen oka van, hogy az elénk táruló látványt mégsem nevezhetjük szalonkiállításnak: nem eredeti művek, hanem az ezekről készült 70°100 cm-es printek szerepelnek. Persze e megoldásnak is van előzménye: 2001-ben a Műcsarnokban megrendezett grafikai kiállításon (Feketén, fehéren) például egységes méretre nagyították a műveket. A kritikusok (és a kiállítástól visszalépő művészek) akkoriban ezt dadaista aktusként értékelték, amit némiképpen árnyalt, hogy az eredeti műveket kis tárlókban mégis megtekinthette (sőt meg is foghatta) a közönség. Most maga Sárkány Győző, a kiállítás rendezője is elismeri, hogy ily módon "lebutították" a munkákat - ezzel teljesen egyetértünk. Ez a lebutítás egész komoly mélységekig elmegy: mivel nem közlik az eredeti művek méretét, például egy valójában tenyérnyi munka sokkal nagyobbnak tűnik a mellé helyezett, egyáltalán nem kicsi festménynél. Igazi unikum továbbá, hogy felnagyítva szerepel egy, a kilencvenes évek elején megjelent gyermekújság egyik oldala, melyen egy vers és az ezt illusztráló rajz (bohóc) látható, s amelyen átütődnek a hátsó oldalon megjelent mese betűi. A fellógatott printeken persze sok bohóc (sőt bohóckirály) szerepel, de két kezünkön sem tudjuk megszámolni a trapéz, porond, rivalda, produkció, manézs címmel futó műveket és a cirkuszi plakátként is idejétmúlt alkotásokat.

A kiállítás egyik "koronája" maga az installálás: a felső szinten ugyanis oly közel állnak egymáshoz a paravánok s rajtuk a művek, hogy egy testesebb ember el sem fér közöttük. A másik a Duna TV kommentárja, mely szerint mindez "egy feltámadóban lévő alkotóközeg válasza egy ki nem mondott kérdésre, ami maga a művészet küldetése". Ehhez képest a cirkusz udvarán álldogáló tevék sokkal megnyugtatóbbak.

Fővárosi Nagycirkusz, nyitva február 3-ig

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.