Hova jutott egy év alatt a Műcsarnok?

Legalább a miénk

  • Hamvay Péter
  • 2015.10.17 12:09

Képzőművészet

Nem lett a Magyar Művészeti Akadémia magángalériája, és képtelen megvalósítani Fekete György vízióit, de a saját szerepét sem találta meg az egykor a kortárs magyar képzőművészet legfontosabb kiállítóhelyeként ismert intézmény.

Ha a Műcsarnok vezetője vagy, tiszteletben kell tartanod a hatalom kultúráját – e tételt bizonyítja Gulyás Gábor története. Hiába állt mögötte L. Simon László kulturális államtitkár, az igazgató 2012 végére belebukott abba, hogy nem Fekete György szája íze szerint vezette az intézményt. Pedig nem mondhatni, hogy ne igyekezett volna. Az MMA elnöke évi rendes szalonkiállításokat akart, és Gulyás vállalkozott volna egy kétévente megrendezett országos „seregszemlére”. Gulyás és Fekete is nagyszabású Makovecz-kiállítást rendezett volna, de a Műcsarnok igazgatója ezt nemzetközi kontextusban képzelte el, míg az MMA elnöke a saját rendezésében. Végül pedig a Mi a magyar? című kiállítást minősítette nemzetietlennek és blaszfémnek a szigorú belsőépítész.

2012 novemberében született meg a kormányhatározat, miszerint az MMA megkapja a Műcsarnokot mint ingatlant, és hozzá vétójogot szakmai kérdésekben. Erre az elmúlt öt év legerőteljesebb művészeti-kultúrpolitikai tiltakozási hulláma indult el, s talán ezért is maradt ki a 2012. decemberben beterjesztett törvényjavaslatból a vétójog – így Gulyás Gábor visszavonta hirtelen lemondását. Rövid ideig úgy tűnt, Fekete szemét kiszúrják egy telekkönyvi kivonattal, és még arra is egy évet kellett várnia: csak 2013 októberében szavazta meg a javaslatot a parlament. Csakhogy az idő neki dolgozott: megerősítette pozícióját az MMA-ban, a tiltakozás kifulladt, s februárban L. Simon is kegyvesztett lett. Gulyásnak ­si­került fél évig tartania magát, jó lelépési pénzt kialkudnia, és 2013 augusztusában közös meg­­egyezéssel távozott (további sorsáról lásd a magyarnarancs.hu cikkét: Gulyás Gábort leváltották, már nem ő a nemzeti biztos). Ekkor már nyitva volt a kapu, mégsem masírozott be rajta az MMA, a helyén maradt gazdasági igazgató pedig Gulyás programját menedzselte a következő szezonban. 2014 májusáig kellett tehát várni, hogy egy kormányhatározat a Műcsarnokot működtető kft. tulajdonosi jo­gait is 15 évre odaadja az MMA-nak. Csak ez után, júniusban hívta meg a testület Szegő Györgyöt a Műcsarnok művészeti vezetésére, aki ezzel egy időben megrendezte az új MMA első saját kiállítását, a 100% kreativitás című I. Építészeti Nemzeti Szalont. Ez akkori kritikánk szerint nem volt más, mint „szomorkás és teljesen időt tévesztett kísérlet a Makovecz-iskola kanonizálására” (lásd: Fogalmatlan prókátorok , Magyar Narancs, 2014. június 26.).

 

A vereség beismerése

Egy év eltelt az első kiállításig, s a szalonokon kívül ma sincs koherens kiállítási program; mindez arra utal, hogy Fekete túlnyerte magát, valójában nincs elképzelése a Műcsarnokról. Kiderült az is, hogy a szó eredeti értelmében vett szalonkiállítást, ahol boldog-boldogtalan kiakaszthatja az elmúlt egy évben keletkezett műveit, ma már lehetetlen rendezni, mert a kutya nem nézné meg. Sőt, ezek már a millennium idején, a Műcsarnok megnyitásakor is korszerűtlenek voltak. Mint Regős Andrea tanulmányából kiderül, az építtető „Országos Magyar Képzőművészeti Társulat (OMKT) az 1889. évi párizsi világkiállítás mintájára szakítani akart az addigi tárlatok formájával, ahol »a zsúfolt összevisszaságban elvesznek a művészi irányok, a fogékonyság hamar kimerül«. Ehelyett néhány ismert művész addigi életművét kívánták bemutatni. Ez az igen korszerű gondolat, mely forradalmasíthatta volna a Műcsarnok kiállítási rendszerét, és az egész magyar művészeti életre is termékenyítően hathatott volna, akkor elbukott a társulati tagok konzervativizmusán, s azon a demokratikusnak gondolt törekvésen, hogy a kiállítás alkalmával minél több művész jusson falfelülethez.”

Az MMA ellenőrzése alatt álló Műcsarnok két legnagyobb projektje, az építészeti és képzőművészeti szalon tehát csak nevében volt az, aminek szánták, valójában kurátori kiállítás lett. Az előbbit, mint már említettük, Szegő György, az utóbbit N. Mészáros Júlia rendezte. Koncepciójuk az lehetett, hogy az MMA tagjait kiemelten kezelve, de egyáltalán nem csak az ő műveikből válogatva mindkét oldalnak elfogadható képet mutassanak fel. Ezért is esett Fekete választása a „harmadik utas” Szegő Györgyre. A két kurátor azt is belátta, hogy a monumentális tereket nem lehet egy-két év anyagával megtölteni. Fekete György koncep­ciója és a Műcsarnok lenyúlásának fő indoka tehát mindjárt az első kiállítással megbukott.

A Szlovén kapcsolat című projekt cseppben a tengerként mutatja a Műcsarnok bizonytalankodó lépéseit az MMA és a szakmaiság között.

 

Felturbózott szlovénok

Az MMA egyik nagy büszkesége volt, hogy a ljubljanai várban július 1-jén nyílt kiállításon 32 MMA-tag bemutathatta műveit. (Jelenleg 45 levelező és rendes tagja van a képzőművészeti tagozatnak.) Ne szégyellje magát az olvasó, ha még nem hallott a Szomszédolás című kiállításról, a Google keresője is rendre csak az MMA honlapját adja ki. Itt ugyan eldicsekedtek vele, hogy a helyi sajtó bőven foglalkozott a témával, de a két megadott link közül az egyik a kiállítóhely saját honlapja volt. A tárlat fővédnökeként Áder János szerepelt, és a sikert mutatta – legalábbis az MMA szerint –, hogy a Ljubljanába hivatalos látogatásra érkező Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök a város polgármesterével együtt megtekintette a kiállítást. A szlovénok természetesen viszonozták a magyarok látogatását. A ljubljanai Képzőművészeti Akadémián tanító Branko Suhy és Jožef Muhovič önzetlen ajánlata az volt, hogy három tanártársukkal együtt egy közös budapesti kiállításon bemutatják eddigi pályájukat, és válogatnának mestereik mun­káiból is. Augusztus 7-én nyílt meg a hívogató című Mesterek és mestereik – Hagyomány és folytonosság a szlovén festészetben, melynek előkészítését Ksenija Škrilec nagykövet asszony tárgyalta le az MMA-val. Ennek a kiállításnak is Áder János és szlovén kollégája, Borut Pahor a fővédnöke, akik nemrégiben ünnepélyes keretek között tekintették meg azt.

Ám Szegő György bizonyára látta, hogy az idehaza ismeretlen szlovén kortárs képzőművészettel csúfosat bukna, és úgy tűnik, nemcsak békét akar teremteni, hanem látogatószámot is kell produkálnia. (A 2012-es 70 ezer látogató 2014-ben 50 ezerre esett vissza, a jegybevétel pedig a 2013-as 25 millióról 18-ra. A támogatás viszont nőtt, 2012-ben – az Ernst Múzeummal együtt – 278 millió kapott az államtól, míg tavaly csak a Műcsarnok került 408 millióba. Idén viszont az első fél évben 58 ezer látogatót és 19 milliós jegybevételt regisztráltak.) A Műcsarnok igazgatójának láthatóan meg volt kötve a keze: ha az MMA a szlovén fővárosba azt vitt, amit akart, akkor a ljubljanai akadémiának is jár ez a privilégium. Ezért azt találta ki – mint ez megnyitó beszédéből is kiderült –, hogy három klasszikus művész (Aquila János, Zala György, Jože Plečnik) bemutatásával támogatják meg a Szlovén kapcsolat gyűjtőnéven futó projektet. Nem csoda, ha az egyszeri látogató számára nem nagyon akar összeállni, miről van itt szó, hiszen a főhajóban lévő, különösebb koncepció nélkül felakasztott kortárs művek mellett sem velük, sem egymással nem kommunikáló, teljesen eltérő koncepciójú kiállításokat látunk. A Hadik András rendezte, A karszti ember című Plečnik-tárlat egyik fele korrekt tablókiállítás. Mind kronologikusan, mind tematikusan elmondja és Damjan Prelovšek jó minőségű fotóival meg is mutatja a szlovén építész rendkívül gazdag és izgalmas életművét. A másik teremben azonban egy látványos gesztust kapunk csak: Ljubljana földre vetített ­Google Earth-térképét, rajta kiemelve és körben fotókon is megmutatva a Plečnik által tervezett épületeket.

A 14. század végén Aquila János néven alkotó szerzetesre és freskófestőre azért esett a választás, mert az Őrségben, Muraközben és Stájerországban működött. Kerny Terézia kurátor a kiállítás bejárásán maga is elárulta: megijedt, amikor megtudta, hogy három hatalmas terem áll rendelkezésére. A neves művészettörténésznek nem is sikerült megbirkózni azzal, hogy a katalógusban publikált magas színvonalú tanulmányát lefordítsa egy kiállításra. Az első teremben – afféle világos kamraként – csipesszel szárítókötélre erősített, a mester munkáit ábrázoló fotókat látunk, mindenféle képaláírás nélkül. A falon apró betűkkel konkrétan lexikonszócikkek szerepelnek a freskók kutatástörténetéről, hosszan olvashatjuk például Rómer Flóris életrajzát. A fő attrakció a veleméri templom életnagyságú makettje, amely a kurátor szándékai szerint a freskófestés technikáját tanítja meg a látogatóknak.

Míg az első két tárlat ismeretterjesztésként működhet, a harmadikkal nehéz mit kezdeni. A már saját korában is kissé avíttasnak ható Zala Györgyöt „a közterek klasszikusának” nevezi a cím, tehát előre közli, hogy sok újdonságot ne várjunk. Mind a kiállítás, mind a katalógus (Szatmári Gizella munkái) megkerüli a mindig, így ma is forró témának tekinthető monumentális emlékműszobrászat kérdéseit, de még az életmű szisztematikus bemutatásával sem boldogul. Néhány portrét tud csak eredetiben bemutatni, köztéri munkái alig kerülnek szóba és képbe – Zala a 19. és 20. század fordulóján a hivatalos művészet, a neobarokk emlékműszobrászat egyik vezető figurája. A Műcsarnokkal szemközt lévő Millenniumi emlékmű szobrait a shopban vásárolható papírgukkerrel, a „Zala-nézővel” vizslathatjuk, ami inkább a kiállítás megoldatlan problémájára, a művek kényszerű nélkülözésére hívja fel a figyelmet. A szoborcsoport néhány figurájának makettje is helyet kapott a kiállításban, az viszont egyáltalán nem érthető, hogy miért kellett az emlékmű építészeti tagozatai­nak sematikus, viszont böhöm nagy modelljét betontéglából felépíteni. Ha csak nem azért, hogy megteljenek az ásítóan üres termek. Erre szolgálhatnak Zala személyes tárgyai is, például a szobáját egykor díszítő festmények, amelyek azonban semmivel sem visznek közelebb hozzá. De még ezekből is kevés van, így egy-két örökzöld dísznövény, Alpár Ignác Ferenc Józsefnek készített karosszéke teszi otthonossá az építése idejétől máig a kortárs művészetnek szentelt Műcsarnokot. Az 1858-as születésű és 1937-ben elhunyt Zala egyébként annyiban köthető Szlovéniához, hogy születési helyét, Alsólendvát a trianoni döntés oda csatolta.

 

Válogatás nélkül

Ehhez a földrajzi és életrajzi szálakkal erőltetetten összefűzött együtteshez kapcsolódik is, meg nem is a ráadás kiállítás az egykori díszteremben, a Műcsarnok tervezőjéről, az idén száz éve elhunyt Schickedanz Albertről (kurátorok: Muladi Brigitta, Madarász Ágnes). Nem, neki semmi köze Szlovéniához, de a Millenniumi emlékművet Zalával közösen alkotta. Szegő György elárulta, hogy eredetileg a múzeumi negyedről rendeztek volna tárlatot, ám ennek képlékenysége miatt – Baán László javaslatára – inkább Schickedanzot választották. Kár, hogy nem gondoltak róla semmit, például minden lelkifurdalás nélkül megismételték a Zala-kiállításban elsütött emlékműmakettet, a vezérszobrok kicsinyített má­saival együtt. Értelemszerűen a Műcsarnok és a Hősök tere áll a kiállítás központjában, az építész más munkái közül kevés bukkan fel. Rengeteg eredeti tervet látunk, amelyekből valószínűleg a kevesebb több lenne, és jó volna a rajzok mellett fotókon is látni a kevésbé ismert munkákat, például számos, Schickedanz által alkotott síremléket. Néha hiányoznak a képaláírások, nem tudni pontosan, hova tervezte az építész azt a pálmaházat, aminek a terveit szintén bemutatják.

Pedig ha komolyan veszi magát, számos releváns kérdésre választ kereshetett volna a kiállítás, a Hősök tere építését övező vitákra, a nemzetközi mintáira, vagy arra, hogyan alakult a szimbolikus tér története. Amikor ezt – szerepünkből kiesve – szóvá tesszük a megnyitó előtt tartott vezetésen Szegő Györgynek, azt a választ kapjuk, hogy erre ők is gondoltak, sőt fotókat is gyűjtöttek róla, és ha már így felvetődött, kiegészítik ezzel a tárlatot. És valóban, amikor néhány nap múlva visszatértünk, asztalra ömlesztett fotókat láttunk egy sarokban, mintha az Építészeti Múzeum egyik fiókja kiborult volna: vannak köztük amatőr képek a szocializmus éveiből, a kommün korából, a két világháború közti időszakból… Ennél nehezen találhatnánk pontosabb metaforát annak a Műcsarnoknak a működésére, amely eltolja magától legfőbb feladatát, az értelmezést. Egyelőre nem is tehet másként, hiszen önmagával, saját szerepével nincs tisztában.

Neked ajánljuk