Képzőművészet

Szeptemberben lesz a tizedik PLACCC, a helyspecifikus és köztéri művészeti fesztivál, amely 2008 óta vonul ki a kőszínházból a közterületre, nyilvános épületekbe, utcára. Mert színház ott van, ahol a néző. De miért nincs köztéri színház diktatúrákban, miért hiányoznak a hagyományai nálunk? És mit jelent a közterekhez való jogunk?

A véletlen nagy tréfa- és tanítómester, viccei didaktikusak, példázatai szórakoztatóak. Párizsban most tucatnyi nagy kiállítás szédíti a nézőt, dönt meg vagy erősít fel benne előítéleteket a 20. és 21. század művészetéről, s miután kizártnak tarthatjuk, hogy Franciaországban a magán-, városi és állami galériák, kiállítóhelyek és múzeumok egyeztessék programjukat, csak abban hihetünk, hogy a véletlen szabta meg a tárlatok egyidejűségét, a sors rendelte egymás mellé vagy környékére az egymástól látszólag tarkán és harsányan elfele tartó bemutatókat, melyek mégis valami hihetetlenül sűrű és gazdag szövetbe kötődnek-hurkolódnak össze. Véletlen szőttes, amiben a szálak rendbe bogozódnak.

A Kálmán Makláry Fine Artsot Európa 55 legjobb galériája közé sorolta az Artnet nemzetközi művészeti portál. Hosszú út vezetett idáig.

A művész kétségkívül a kortárs magyar művészet egyik nagyágyúja – és itt nem feltétlenül a műtárgy­piacon betöltött sikeres szereplésére gondolok (bár az sem lebecsülendő), sokkal inkább arra, hogy a festői nyelvében a 2000-es években véghezvitt radikális változtatások óta minduntalan képes meglepni a befogadót.

A harmincas éveinek elején járó festőművész kiállítása leginkább Janus-arcúnak nevezhető; mintha két eltérő kézjegy lenyomatait látnánk, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak egymással. A Raiffeisen Galéria immár egyetlen terében (az oldalsó kiállítótermeket ugyanis le/bezárták) összesen nyolc mű látható: négy olajfestmény és négy akvarellmunka.

Mint egy kimerevített operettfinálé: roppant szórakoztató, a harsány hülyeségeket a szofisztikált szépelgéssel, a karnevált az ortodox ceremóniával, a campet a hazaszeretet magasztosságával, a naivitást a száraz üzleti megfontolásokkal és a fakezű féldilettantizmust a bravúros technikával elegyítő tárlat a huszonöt éve alakult, majd osztódó, most a Ludwigban mégis egységesnek láttatott művészcsoport történetén és munkáin keresztül a jelenkori orosz művészet egy igen fontos szeletét hozta Pestre.

A Várkert Bazárban megnyílt, az I. világháborúról szóló kiállítástól pontosan azt kapjuk, amit a Terror Háza csapatától vártunk: a szó szoros értelmében színes-szagos szellemvasutazást, ahol a háború borzalmai rémisztgetnek bennünket.

A számos magyarországi csoportos tárlaton is szereplő osztrák művész harmadik egyéni kiállításának címe egy magyarra nehezen lefordítható és kissé ironikusan átírt idézeten alapul.

Az új közterületi fotóstörvényről, eladhatatlan fotóalbumokról, a digitális és a terápiás fotózásról, az ún. utcás fotóról meg a kis magyar szépségről beszélgettünk a MOME docensével.

Bár egy Ferenczy-kép most fennakadt a hálón, a második világháború alatt a közgyűjteményekből ellopott több ezer műtárgy zöme észrevétlenül cserél gazdát – és ez szinte senkit sem zavar.

A fiatalság (mint szokták volt mondani) nem erény, hanem állapot; de a tehetség kortól független.

A Ludwig-gyűjtemény szovjet-orosz szekciójának ezernél is több művéből Pesten alig félszáz darabot őriznek letétileg, most látványos amalgámként ezek töltenek ki egy emeletnyi teremsort.

Nyilván senki sem gondolja, hogy egy kortárs képzőművész magától lesz ismert vagy sikeres. A kortárs művészeti szcéna is olyan, mint a piac.

Ma nyitott meg Budapesten a Csontváry-kiállítás. Nem kellett hozzá múzeum és szakértők, és nem volt akadály az üzleti terv vagy a kurátori koncepció hiánya sem. Akár a falakat is megbontják, hogy az államtitkár úr régi jó embere megvalósíthassa álmát.