S ha sorra vesszük a témában született „sikeres” műveket Makrisz Agamemnon Mauthauseni emlékművétől a Schindler listájáig, nem csak az alkotók kudarca válik nyilvánvalóvá, de a közönségé is, amely ugyanúgy romantikus történetet vagy hőskölteményt vár e témában is, mint bármely történelmi esemény kapcsán. És ugyanúgy könnyezni, meghatódni akar, vagy épp fordítva: azzal a tudattal hazamenni, hogy győzött az igazság. Ám minden jó szándék ellenére – alkotói és befogadói oldalról egyaránt – az efféle gesztusok inkább a hárítás „lelkiismeretes” megnyilvánulásainak tekinthetők, a könnyebbik útnak, ha a szembenézés vagy a felejtés között kell választani. Nem túlzás azt feltételezni, hogy a holokauszt túlélői közül azért menekültek oly sokan az öngyilkosságba, mert nem tudtak belenyugodni abba, hogy „az élet megy tovább”, mások megnémultak „a vállakat roskasztó szellemi feladattól”, és csak nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy egyáltalán megszólaljanak. A kiállítás két alkotója, Boris Lurie és Wolf Vostell a kevesek közé tartozott. Ami azt is jelenti, hogy a kissé patetikus cím megtévesztő lehet.
Boris Lurie (1924–2008) nevével nem véletlenül nem találkozhatunk, amikor az 50-es, 60-as évek amerikai képzőművészetének nagyjait sorolják fel. Lurie szó szerint nem volt szalonképes – egyetlen képét sem adta el –, alkotásait életében szinte kizárólag művésztársai értékelték, és ő mindent meg is tett annak érdekében, hogy az illetékes szakértők ne vegyenek róla tudomást. 22 éves volt, amikor 1946-ban megérkezett New Yorkba, előtte Lettországban élt. Anyját és nővérét 1941-ben gyilkolták meg a németek, őt apjával együtt különféle koncentrációs táborokban tartották fogva, utoljára Buchenwaldban. Noha a 40-es években még expresszív festményeken próbálta megörökíteni pokoljárását, amerikai tapasztalatai – a mindent leuraló fogyasztás és pozitív szemlélet – sokkal radikálisabb irányba vitték el. Kollázsokat kezdett készíteni ugyancsak a holokauszt tematikájában – a koncentrációs táborokban készült fotókat az amerikai fogyasztói társadalmat megtestesítő képekkel, szimbólumokkal, reklámokkal keverte. A Lolita filmplakátját halott gyerekekkel, a harisnyakötős meztelen nőt hullahegyekkel, mindezt annak a felismerésnek nyomán, hogy a piac törvényei azt diktálják, hogy a legnagyobb bűnöket is a szőnyeg alá söpörjék, majd újabb és újabb bűnöket kövessenek el. Lurie számára az emberek megalázása és kihasználása, a tömegek manipulációja vált elviselhetetlenné alig egy évtizeddel Auschwitz után, és erre valóban a lehető legszélsőségesebb módon volt csak képes reagálni; szembefordult a hagyományos konzumvilággal, és az akkoriban kibontakozó, és az új progresszív művészetnek kikiáltott pop-arttal is. Sokszor éppen a pop-art eszközeivel.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
