Magyar Narancs: Seress Anna kurátorral közös ez a projekted. Hogyan dolgoztok együtt?
Koltay Dorottya Szonja: Amikor egy éve egy ferencvárosi pályázat kapcsán megkerestem Annát, nem klasszikus értelemben vett kurátori szerepet ajánlottam neki, inkább gondolkodótársra volt szükségem. Ő hozott be szociológiai és társadalomtudományos szövegeket és neveket, Adamik Máriát vagy Nancy Frasert. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy nemcsak tárgyakból álló kiállítást tervezek, a projekt részvételi része legalább olyan fontos. Azonnal mellém állt.
MN: Közösen alapítottátok a Téglakar formációt, hogyan írnád le ezt az alapvetően női, de már nem kizárólag női közösséget?
KDSZ: Ez nem egy alkalmi közösség, tudatosan dolgozunk. Olyan helyzeteket keresünk, ahol a meglévő, gyakran műhelymunka-jellegű kooperációink új formába hozhatók lehetnek. A legtöbben a csoportban valamilyen gondoskodó munkát végeznek, van köztünk színházpedagógus, óvónő, művelődésszervező, de van, akit krízisközpontból ismerek. Van, akivel közösen táboroztattunk gyerekeket. Mások pedig különböző alternatív színházi műhelyek holdudvarából érkeztek.
MN: Hányan vagytok?
KDSZ: Jelenleg tizenketten, és ha már nem pénzért csináljuk, mindenki annyit tud beletenni, amennyit az élete enged. Fontos, hogy senki ne érezzen nyomást – ezzel a félig nyitott, félig zárt csoportosulással olyan műsort csinálunk, amely nem attól működik, hogy nagyon sokat próbálunk.
MN: Kezdetben főleg nőkből állt a csoport…
KDSZ: Igen, ez részben abból is fakadt, hogy többen intézeti munkából ismerjük egymást. Az első fecske egy srác volt, aki a Ferenc téren biciklizett oda hozzánk, és csatlakozott az olvasókörünkhöz. De azért már az elejétől segítettek nekünk fiúk is, például a fotózásban, csak ők nem akartak szerepelni.
MN: A Téglakarban beszédes fantázianeveket is használtok. Te mit választottál magadnak?
KDSZ: A Bontógolyót, mert ez fejezi ki legjobban azt az erőt, amelyet szeretek megérezni magamban. Falakat áttörni, akár képletesen, akár konkrétan. A bontógolyónak nagy kilengései vannak, és ez is jellemző rám. A névválasztás persze nem kötelező, de én fontosnak tartom. Írok szövegeket, de nem akarom, hogy csak az én hangomon szólaljon meg minden. Azt szeretném, ha mindenki tenne egy állítást magáról, akár csak egy egyszerű rigmusban, vagy épp a névadás gesztusával. Ez átalakítja a közös teret is. Elmélyíti a részvételt, egyúttal véd is. Ez a fikcióteremtés egyfajta távolságot is ad, segíti, hogy biztonságban tudjunk beszélni érzékeny dolgokról.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
