Interjú

„Már nem köntörfalazok”

Koltay Dorottya Szonja képzőművész

A Kassák Múzeumban látható a Tégla tan – ne épülj (be) című kiállítása kapcsán a részvételi művészetről, a társadalmi struktúrák újraértelmezéséről, a személyes örökség hatásairól és az analóg alkotásról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Seress Anna kurátorral közös ez a projekted. Hogyan dolgoztok együtt?

Koltay Dorottya Szonja: Amikor egy éve egy ferencvárosi pályázat kapcsán megkerestem Annát, nem klasszikus értelemben vett kurátori szerepet ajánlottam neki, inkább gondolkodótársra volt szükségem. Ő hozott be szociológiai és társadalomtudományos szövegeket és neveket, Adamik Máriát vagy Nancy Frasert. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy nemcsak tárgyakból álló kiállítást tervezek, a projekt részvételi része legalább olyan fontos. Azonnal mellém állt.

MN: Közösen alapítottátok a Téglakar formációt, hogyan írnád le ezt az alapvetően női, de már nem kizárólag női közösséget?

KDSZ: Ez nem egy alkalmi közösség, tudatosan dolgozunk. Olyan helyzeteket keresünk, ahol a meglévő, gyakran műhelymunka-jellegű kooperációink új formába hozhatók lehetnek. A legtöbben a csoportban valamilyen gondoskodó munkát végeznek, van köztünk színházpedagógus, óvónő, művelődésszervező, de van, akit krízisközpontból ismerek. Van, akivel közösen táboroztattunk gyerekeket. Mások pedig különböző alternatív színházi műhelyek holdudvarából érkeztek.

MN: Hányan vagytok?

KDSZ: Jelenleg tizenketten, és ha már nem pénzért csináljuk, mindenki annyit tud beletenni, amennyit az élete enged. Fontos, hogy senki ne érezzen nyomást – ezzel a félig nyitott, félig zárt csoportosulással olyan műsort csinálunk, amely nem attól működik, hogy nagyon sokat próbálunk.

MN: Kezdetben főleg nőkből állt a csoport…

KDSZ: Igen, ez részben abból is fakadt, hogy többen intézeti munkából ismerjük egymást. Az első fecske egy srác volt, aki a Ferenc téren biciklizett oda hozzánk, és csatlakozott az olvasókörünkhöz. De azért már az elejétől segítettek nekünk fiúk is, például a fotózásban, csak ők nem akartak szerepelni.

MN: A Téglakarban beszédes fantázianeveket is használtok. Te mit választottál magadnak?

KDSZ: A Bontógolyót, mert ez fejezi ki legjobban azt az erőt, amelyet szeretek megérezni magamban. Falakat áttörni, akár képletesen, akár konkrétan. A bontógolyónak nagy kilengései vannak, és ez is jellemző rám. A névválasztás persze nem kötelező, de én fontosnak tartom. Írok szövegeket, de nem akarom, hogy csak az én hangomon szólaljon meg minden. Azt szeretném, ha mindenki tenne egy állítást magáról, akár csak egy egyszerű rigmusban, vagy épp a névadás gesztusával. Ez átalakítja a közös teret is. Elmélyíti a részvételt, egyúttal véd is. Ez a fikcióteremtés egyfajta távolságot is ad, segíti, hogy biztonságban tudjunk beszélni érzékeny dolgokról.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.