kiállítás

Medve András: Mégse robotok

  • - dck -
  • 2014. szeptember 28.

Képzőművészet

Az 1971 óta Düsseldorfban élő szobrászművész neve itthon talán kevésbé cseng ismerősen, pedig Joseph Beuys igen nagyra tartotta, s az egyik legrangosabb, bár nem műkereskedelmi „kommerszben” utazó német galéria, az Erhard Klein képviseli műveit. Leghíresebb munkáját 1987-ben a Frankfurt am Main-i Dresdner Bank páncéltermében készítette el – 248 darab, egyenként tizenkét és fél kilós aranyrúdból.

Az egyetlen napig és csak a biztonsági őrök és irodai munkatársak által megcsodálható, később fotódokumentáción megtekinthetővé tett Aranykutya – amely a hulladék fából összeállított Nagy Kutya nemesített és síkba kiterített „mása” – egyenes leszármazottja Medve-rajzokból összeálló Plutó-sorozatának.

A Liget Galériában látható kiállítás azt mutatja, hogy a művész továbbra sem hagyott fel az égbolt kémlelésével. Bár éjszakánként távcsővel pásztázza a másvilágot, különös, monokrómba hajló akvarelljei nem a technika vagy az űrkutatás igenléséről „szólnak” – lásd az egyik munkáját, melynek „tárgya” egy szkafander sisakján tükröződő havasi gyopár. Nagyon személyes, nagyon lírai és szomorkás világ ez, ahol a gomolygó, párás ködben egymásra vetülnek a különféle idősíkok (emlékek) és terek (a kozmosz bolygóival és vándorló űrszondáival és a „reális” virágokkal jelzett táj), a valós alakok (önportrék, családtagok), a biomorf és butuska szörnyek, illetve a szellemek (angyalok). Nézhetjük sorozatként is a képeket, de az egyes (gyakran irodalmi műveken alapuló) munkák fájdalmas szépsége magába rántja a nézőt. Mintha külön kis történetek vagy mesék, belső utazások morzsái hullanának elénk, melyekben visszatérő motívum a hiány és a vágyakozás. Depressziósak viszont nem lehetünk tőlük – erről a művekbe csempészett váratlan, olykor humoros motívumok gondoskodnak.

Liget Galéria, Bp. XIV., Ajtósi Dürer sor 5. Nyitva szeptember 11-ig

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.