Április 13-án nyílt meg a szlovák APART kollektíva első budapesti kiállítása – Felületi depresszió és újonnan keletkező élőhelyek – és egyben az Easttopics új kiállítótere is. Denis Kozerawski, Andrej Žabkay és Peter Sit művészeti kollektívája 2012-es alapítása óta olajozottan pozicionálja magát mind a regionális művészeti intézményrendszerben, mind az online és közösségi média felületein. Az APART kiadó, szerkesztő, kurátor és kapcsolatszervező, előadó, kiállítások (társ)szerzője és résztvevője – elsősorban viszont képzőművész. Egyszerre erősen elméleti nézőpontú és a legváltozatosabb médiumok absztrakt vizuális eszköztárát felhasználó műveik hosszú sorát a kortárs társadalmi, gazdasági és technológiai hatalomgyakorlás (láthatatlan) hálózatainak kritikai vizsgálata köti össze – legyen az az idegengyűlölet és társadalmi stigmatizáció egyénre gyakorolt hatását tematizáló kiadványsorozat (.txt); a (művészeti) munka értékének neoliberális kapitalista kontextusával foglalkozó kiállítás és könyv (ART IS WORK); vagy éppen az Easttopicsban bemutatott, a modernista utópiák és az éghajlatváltozás (nagyon is szoros) kapcsolatát szétszálazó film és a hozzá kapcsolódó installációk sora.
Az eredetileg a lengyelországi Bytonban rendezett azonos című, regionális csoportos kiállításra készült The Most Beautiful Catastrophe a szlovák barnaszénbányászat és általában, a fosszilis energiákra épülő technológiák élő környezetre gyakorolt pusztító hatását mutatja be egy esszéfilmben, miközben egy helyi történetet helyez globális társadalmi-gazdasági kontextusba. Legalábbis ez a cél. A mű teoretikus keretrendszerét (vagyis az emberi társadalmat és a természeti környezetet alapvetően elszigetelt, külön életszférákként elképzelő, lebomló és újratermelődő modernista gazdasági utópiákat) a filmet nyitó és befejező szimbolikus képsorok jelzik. A pozsonyi főpályaudvar freskójának (A szocializmus hőseposza) egyesével bemutatott karakterei között már megjelenik a Szputnyik űrrakéta, míg a záró képsorokban egy obszervatórium élete, csillagászati modellek és az űrkutatáshoz kapcsolódó oktatás képei nyitnák meg a lehetőséget, hogy a film a szocialista utópiák és a kortárs futurológia nézőpontjaira, párhuzamosságaira koncentrálva folytassa lírai vizsgálódását a múlt, jelen és jövő egymást átszövő és felváltó utópiáiról. Egy ilyen vizsgálódás talán elég is lett volna.
De a film továbbmegy, hogy egy egészen konkrét történeten keresztül utaljon vissza a fenti kontextusra. Központi motívuma a szénbányászat melléktermékeként Közép-Nyugat-Szlovákiában negyven éve alakuló láp- és mocsárvidék. A kristálytiszta, hosszan elnyújtott felvételeket kísérő, egyszerre egy aktivista és egy költő retorikai attitűdjében írt narráció a lápvidék bioszférájának kihalásához vezető és egyben a ma is működő bányában dolgozókat sújtó baleset történetén keresztül beszél (hol siratószerű költői képekben, hol teoretikus igénnyel és felszólításokban) az egyre gyorsuló technológiai hatalomhoz kapcsolható társadalmi bomlási folyamatokról. Ezek kontextusában az ökológiai változások és környezeti katasztrófák éppolyan melléktermékként jelennek meg, mint a bemutatott lápvidék – szép a párhuzam, kár, hogy a filmet keretező témához hasonlóan ez is kifejtetlen marad.
Az APART a szénbányászatot mint a helyieket egyszerre egzisztenciális függésben tartó és a lakosság életét ellehetetlenítő hatalmi szimbólumot sajnos valóban puszta motívumként használja – a helyi mikrotörténet esettanulmányként felületes és távoli, a mocsarak, a bányavidék a város entropikus tereit (vidámparkot és focipályát) pásztázó szép felvételek pedig végső soron a díszlet szintjén jelennek meg – mint az antropocént és az ökológiai változásokat tematizáló művészeti munkák esetében oly sokszor. Miközben a film „az ökoszisztémán belül elfoglalt létünk azonnali újragondolását”, „radikális politikai és technológiai elképzeléseket” és egy „nem a természetről, hanem a természettel együtt szóló geopoétikai írás” kialakítását sürgeti, az APART saját művéből könnyeden kihagyta mind az egyén történeteit, mind azokat a szerkezeti szempontokat, amelyeket maga vet fel a változás letéteményeseiként. A geopoétika koncepciójának lényege olyan tudati váltás elérése, amely a természet rizomatikus hálózatai elvét az ember alkotta és a természeti világ egységére alkalmazza. Ezt a koncepciót a filmhez kapcsolódó installációk fejtenék ki.
A tömjénpárologtató energiaital-mécsestartók, a fűszerbalzsamot plakát vízágyon imádó mesterséges tengeri csillagok, és a hol idegenszeretetet, hol jövőtlenséget hirdető poszterek tartalma viszont elvész az internetes kultúrától kölcsönzött (felületes) vizuális játékban. Ahelyett pedig, hogy kisimítaná a film túlságosan is gazdag referenciamezőjét, csak még jobban szétzilálja azt. Kár, mert a téma komoly. Olyannyira, hogy amíg a „radikális politikai és technológiai” elképzeléseket csak szólamok szintjén, a valóságban pedig tudományos érdeklődés vagy részvétel híján és csak a kortárs képzőművészeti intézményrendszer terein belül sikerül feldolgozni, nagy eséllyel az eredmény sem lesz több, mint öncélú katasztrófaturizmus.
Easttopics, Bp. V., Képíró u. 6., megtekinthető június 1-jéig
