Ám a gyanútlan látogató, aki megengedheti magának, hogy a belvárosban töltse az éjszakákat, s éppenséggel nincs benne szenvedélyes oknyomozó hajlam (hogy benézzen a díszletek mögé) mindebből nem sokat érzékel. Venezia napjainkban esőben és napsütésben (főként az utóbbiban) egyaránt vígan tündököl, s az agónia az örök pesszimisták legnagyobb bánatára még sokáig húzódhat. Ez a lassúság viszont kedvezhet a biennálék szervezőinek és résztvevőinek, akik kétévente Velencébe sereglenek.
*
Ebben a városban amúgy összművészeti fesztivált rendezni eleve istenkísértés. Velence a valóságban hatalmas méretű 3D-s vizuális projekt, amelyről nehéz elhinnünk, hogy nem egy építészeti laborban tervezték meg élethűen a virtuális kor kívánalmai szerint, s amelyben a fény- és hanghatások mellett, ha van rá keretünk, még vacsorát is kaphatunk.
Egyes tévhitek szerint a Velencei Biennálé képzőművészeti találkozó, valójában mindenféle-fajta produktummal találkozhatunk, amelyet valaki vagy valakik valamikor műalkotásként definiáltak.
A terület nemzeti pavilonokra tagozódik, amelyekbe belépve az adott ország kurátorai által kiválasztott alkotásokkal találkozhatunk. A nemzeti pavilonnak általában nem feladata az országimázs építése, vagyis nem szolgálnak ki jó esetben semmilyen állami-politikai megrendelést, itt kizárólag a művészeti produktum a mérvadó, ám a kiállítások sokat elárulhatnak a válogatók ízléséről és művészetfelfogásáról.
Lehetséges osztályozási paraméter lehet a művészek életkora, ismertségük megerősítése, vagy éppen az új alkotók felfedezése, műveik beemelése a kánonba. Amíg a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közös (!) pavilonjában például az idős mester, Stanislav Kolíbal munkái láthatók, amelyek a festészet és a szobrászat határait feszegetik, addig a három élő fa körbeépítésével létrehozott közös (!) norvég–svéd–finn Nordic pavilon Időjárás-jelentés című installációit jobbára 34 éves alkotók készítették, az emberiség és más élőlények együttélésének távlatairól. Ám az idei kurátori döntésekből sem lehet messzemenő következtetéseket levonni a trendekről, két éve mindkét pavilon kiállítói és alkotásai jelentősen különböztek a mostaniaktól.
*
Izgalmas és mindenkit foglalkoztató kérdés a biennálén, hogy ezekben az érdekes napokban (az idei mottó: May You Live in Interesting Times) mit nevezünk műalkotásnak, milyen befogadói attitűddel élhetjük túl ezt a túlburjánzó, színes kavalkádot. Mert választék aztán van bőven.
A belga kiállításon életnagyságú figurákat látunk, akik a legszebb anderseni-mesebeli hagyományokat követve általános szorongást keltenek a látogatóban, bár valójában mind egyszerű és hétköznapi polgártársaink, legyenek ők pékek, zenészek, besúgók vagy elmeháborodottak (ez utóbbiakat pl. rácsok mögött láthatjuk). A japán pavilonban nagy méretű vásznakon a lassan mozduló-változó beállításokat nézegetjük, s amint leülünk a terem közepén található, levegővel telt műanyag ülésre (mely valójában egy műanyag sztúpa teteje), levegőt szorítunk ki a rendszerből, amivel különböző méretű furulyákat szólaltatunk meg, vagyis meditációs zeneszerzőkké válunk magunk is. Az oroszoknál tradíció és modernitás ütközik, amikor éppen működik a kiállítás, és nincs áramszünet. Bibliai vonatkozású A tékozló fiú visszatérése körüli installáció (Alekszandr Szokurov filmrendező munkája), újkori, ám veretesnek ható, mintegy a középkorból kilépő szoboralakok figyelik Bosch Pokoljának parafrázisát a háborúkról, mely mozgó számítógépes grafikán-filmen látható. A hatalmas méretű spanyol teremben nagy méretű vásznon két hölgy áll a színpadon, mikrofont tartva vesznek levegőt, vagyis felhangosítva halljuk a lélegzetvételüket. Ami, a hangerőtől és a vég nélküli hossztól drámaian hat a látogatóra. Ehhez képest üdítő a To pee in public or private spaces című rövidfilm, ahol egy hölgy (az alkotó) erős felhőszakadás közepette kimegy az épület mögötti udvarra, ahol félig elfordulva, ám közel a kamerához, pisil. Felfogható mindez provokációként is, hiszen bizonyára ilyen szándék is meghúzódott a háttérben, ám ezekben a gesztusokban, a klasszikusabb művészeti megoldások és ábrázolások hiányában föl-föltolul bennünk a kérdés: ezentúl nem kapunk többé a kortárs Monet-tól Reggeli a szabadbant vagy az új Rodintől egy új Gondolkodót? Mert mostanság már nem vagyunk fogékonyak a szépre, csak a levegőre, s arra, hogy üríthessük a hólyagunkat?
*
Látszólag sokkal visszafogottabb, a valóságban sokkal brutálisabb a finn kiállításon látható film, amely klasszikus, fájdalmasan fekete humorral beszél a mi hétköznapjainkról, a bevándorlólétről, s a be- vagy be nem fogadó többségi társadalomról. Beleég retinánkba az a kép, amikor egy arab, tradicionális viseletű asszony az ablak előtt ülve hosszan kinéz a végtelen finn hómezőre. Vagy amikor egy kedves, vidám, középosztálybeli, molett hölgytársaság medencében vízi tornázik, és azt kiabálja nagy hangon, hogy mások is fizessenek adót, ne csak ők. Miközben a monitor mögött két színes bőrű finn lakos táncol és sepreget.
A társadalmi párbeszéd és a kultúrák találkozása a környezeti fenntarthatóság mellett számos alkalommal kiemelt témaként jelent meg. A kanadai kiállítás középpontjában az Isuma projekt állt, amely az őslakosság és a modern, fehér állami berendezkedés zökkenőkkel teli együttműködését mutatja be, mindkét oldal álláspontját-hozzáállását megjelenítve. Új filmjük, az inuktitut és angol nyelven forgatott One Day in the Life of Noah Piugattuk (Noah Piugattuk életének egy napja) egy korabeli történet dramatizált és napjainkban újraforgatott verziója, melynek megtekintését azért kellett váratlanul abbahagynia a szép számú közönségnek, mert este bezárt a kiállítás. Ha van bevezető előadás a kulturális szakadékok áthidalhatatlanságáról vagy a közvetítés reményteli (humoros) reménytelenségéről, akkor ez a projekt örök nyomot hagy a látogatóban. Akárcsak az izraeli Field Hospital, mely egy kórházi környezetben elképzelt művészeti projekt, ahol azok is hallathatják a hangjukat, akik nem szoktak ehhez. Például a látogatóknak is van lehetőségük arra, miután felvették az előírások szerinti karszalagot és védőfelszerelést, hogy egy süketszobába bezárva annyit üvöltsenek, amennyit bírnak. Ezek után társadalmi, etnikai vagy/és szexuális kisebbségek tagjainak problémáiról láthatunk rövid videókat, keresetlenül nyers, néha sokkoló tálalásban, szakértői véleményekkel. És ne feledkezzünk el az egyik legprovokatívabb installációról sem, Szun Jüan és Peng Jü vértócsát takarító, körbeforgó robotjáról, mely megállás nélkül dolgozik ugyan, ám amit egyik oldalon besöpör, az a másikon szétterül. S amikor már elege van ebből a sziszifuszi küzdelemből, vad táncra perdül, és vérrel fröcsköli tele a környezetét. Vagy megemlíthetjük az indiai Shilpa Gupta folyamatos mozgó kertkapuját is, mely minden záródáskor leomlaszt valamennyit a szerkezetet tartó fal vakolatából. A kapuk és a falak, az elzárkózás, a szöges és egyéb kerítések amúgy is visszatérő motívumai a 2019-es biennálénak.
*
Végül, de nem utolsósorban, essék szó a magyar pavilon kiállításáról, mely valójában Waliczky Tamás nemzetközi hírű média- és képzőművész legújabb munkáinak tárlata. S bár e sorok íróját több évtizedes baráti és szakmai kapcsolat fűzi az alkotóhoz, már az elején le kell szögeznünk: a Képzelt kamerák című sorozat lélegzetelállító. Egy camera obscurára emlékeztető kis installáción keresztül haladunk befelé a szecessziós épületbe, az Imaginary cameras egy méterszer egy méteres képei elegáns elrendezésben, jó ritmusban tagolják a kiállítóteret. 23 fotografikus realizmussal ábrázolt képzeletbeli, vagyis nem létező, a fizikai valóságában nem megfogható fényképezőkről, vetítőgépekről készült grafikákat láthatunk finom és elegáns lightboxkeretbe foglalva. Műfajilag new media alkotásokat láthatunk – ebbe a kategóriába szokás besorolni ezeket a műveket –, azonban a klasszikus grafika műfaja sem áll távol esetünkben. A lightboxok (háttérvilágítással rendelkező keretek) színhőmérséklete 3200 Kelvin-fok, vagyis a képeket meleg tónusban érzékeljük, különösen, ha a külső napfény is behatol a terembe. Ez annyit tesz, hogy ezeknek a 21. századi virtuális gépeknek a megtekintése kellemes, nosztalgikus hangulatot ébreszt a látogatókban. És valóban. Ebben a sorozatban benne van a múlt és a jövő, a hagyományok folytatása és a felfedezés derűje. Ám nincs kesergés a múlton, ahogyan túlzott örömujjongás sincs a technikai fejlődés korszakváltó lehetőségei miatt. Szépen megalkotott, visszafogott színvilágban bemutatott tárgyakat nézünk, s azon töprenghetünk, mit is fényképeznénk ezekkel a készülékekkel. A gépek ugyanis úgy vannak megtervezve, hogy akár el is készülhetnének a valóságban is, és akár működőképesek is lehetnének. A kiállítást Jeffrey Shaw, korunk egyik nagy hatású médiaművésze, kísérletezője, különböző művészeti központok alapítója, vezetője nyitotta meg. Beszédében kifejtette, milyen régóta követi és segíti is Waliczky Tamás munkásságát, valamint azt is, hogy ezek a kamerák ugyanabból az érdeklődésből születtek, mint a saját alkotásai: vagyis abból, hogy milyen technikai lehetőségek állnak, állhatnak az új művészi megfogalmazás szolgálatában. Waliczky Tamás rövid beszédben köszönte meg, hogy a Ludwig Múzeum – a biennálé programjának felelőse – volt olyan nyitott, hogy az idén újmédiás alkotásokat válogatott be. A látogatók aztán kipróbálhatták a belső udvarban azt a kétkamerás interaktív installációt, amelyet az eredeti tervek alapján Szegedy-Maszák Zoltán és Fernezelyi Márton kiviteleztek, s amellyel a nagyérdemű szelfizhetett, s az elkészült képeket azonnal továbbíthatta a digitális külvilág bármely pontjára.
*
Kifelé haladva a biennáléról, a főépület előtt egy valószínűleg önjelölt alkotó, hasát kidomborító, állapotos hölgy állta a tekintetünket, ruháján a következő tartalmú felirat volt olvasható: ez a legjobb műalkotás.
S ezzel nehéz is lenne vitatkozni.
