Magyar Narancs: Mi vitt annak idején Pécsre?
Böszörményi István: A nyolcvanas években olyan volt a város, mint a mágnes, a kulturális pezsgés magához szippantotta az embereket. De eredetileg csak minél messzebb akartam kerülni a szülővárosomtól, Szentestől. Jelentkeztem biológia–rajz szakra, és már az első nyáron követ faragtam a mesteremnek.
MN: Sokat jelentett neked a kő?
BI: A világ legtermészetesebb anyagának gondoltam, amikor fiatal korunkban fullba nyomtuk, olyan hétköznapi volt nekünk, mint a buszsofőrnek a busz. Persze menő volt, hogy fölállsz a sziklára, a dorkód közé fogod a bányafúrót, rácsapsz a fúrófejen a csapra, és rettentő hangerőn beindul a pneumatika. Az ember nem figyel oda, és hirtelen szobrász lesz. Amikor a főiskolán az első év végén egy nagyon szép sétány tetején nekiálltunk az ottani mészköveket kalapálni, kapirgálni a vésőinkkel, sokra még nem mentünk, a kezünket se vertük szét. Az csak azután jött, hogy a mesterem gránitszobrát püföltük. Emlékszem, másnapra a kezem jobban lett, de az járt a fejemben, hogy a kő nem gyógyul meg.
MN: Ki volt a mestered?
BI: Bencsik István, az egyetemen is tanított minket. Az ő hatására fonódott össze a sorsom a kővel. Nem egy egyszerű inas-mester kapcsolat volt az, igazi szellemi izzás jött létre köztünk. Miután a tanárképzőn rajz szakosként, akkor egyedülállóan egyszakosként végeztem, indult egy hároméves mesteriskola a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, amelyet a Nagyharsányi Szoborparkban abszolváltunk. „Partizán mozgalomnak” indult: a professzorok, Bencsik István, Keserü Ilona, Schrammel Imre és Rétfalvi Sándor vittek ki oda minket, egész nap követ faragtunk. Tulajdonképpen alánk akkreditálták a képzést, a diplománkat már a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola adta ki.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
