De jó, hogy már nem kell vízum! Viszont Máriának, ő román állampolgár, még igen. A budapesti amerikai nagykövetségen rendkívül segítőkészek, és tekintettel az Oscar-jelölésre, egyik napról a másikra kiállítják neki a vízumot. Beadjuk a kérvényt, a követség munkatársa mutatja, hova kell az aláírás. "Itt írd alá, Mária!", és ő aláírja. Kész. Mire a hölgy elkerekedett szemekkel nézi a papírt, kérdezem, mi a probléma, ő meg mutatja, hogy mi. Az űrlap alján az aláírás: "Mária".
Még aznap délután kezünkben a vízum. Másnap a British Airways Los Angeles felé tartó járatán ülünk hármasban - Ágival, aki nélkül most nem ülnénk itt, és ezzel a csodálkozó szemű kamaszlánnyal, aki néhány éve még utcagyerekként kóborolt a Zsil-völgyében. És aki most a fedélzeten oly hamar megtanulja a touchscreen működését. Kiválasztok neki egy filmet a százból, a King Kong új verzióját. A film után elalszik, álmában rádől a mellette ülő új-zélandi farmerre, aki csak legyint, hadd aludjon. Mivel a húszórás út alatt átrepüljük a földet, próbálom elmagyarázni, elmaradt földrajzórák helyett, hogy milyen messze utazunk, és miért lesz nappal, amikor megérkezünk, holott a mi időnk szerint már éjszaka lenne. Nem érti elsőre, de amikor Los Angelesben a telefonálások előtt számolgatjuk az órákat, végre leesik neki, "Mikor Petrozsényban alszanak, mi itt sétálunk. És mikor mi alszunk, akkor ők sétálnak."
Világ szeme rajta
Még az utazás előtt kaptunk egy Varietyt, amiben az egész oldalas Iszka-hirdetés szerepel, és egy meglepetés: Mária a Talents On The Rise, a "Felemelkedő csillagok" listáján. Vagyis a 67 idegen nyelvű versenyfilm színészei közül bekerült a kiválasztott 5 tehetség közé. Milyen kár, hogy ebben a kategóriában nincs legjobb színésznő díj! A hollywoodi filmipar a Kodak Színházban rengeteg díjat kioszt magának, és a világ nagyobbik, nem angolul beszélő részének is - egyet. Ez a "Best Foreign Language Film", ebben a versenyben vagyunk mi, az olasz Gomorrával, a kazah Tulpannal vagy a libanoni Libanoni keringővel. Külső körön persze, mert Hollywood főként önmagára figyel, a világ meg őrá, így végül is ő jár a legjobban. Nem érdeke, hogy keblére ölelje a világot, vagy mondjuk minket, magyarokat, akik mellesleg, once upon a time, megalapítottuk ezt a világraszóló falut.
Los Angelesben az ember lépten-nyomon olyan útjelző táblákba ütközik, mint Sunset Boulevard, Mulholland Drive. Ezek biztos filmekről kapták a nevüket, de az is lehet, hogy fordítva volt. A Mulholland Drive csábít a legjobban. Ha most ráhajtanánk az esti szürkületben, bizonyosan kicserélődne a személyiségünk, és aztán vissza se találnánk magunkhoz... Hagyjuk, ne kockáztassunk, holnap közönségtalálkozó lesz, inkább menjünk végig a Sunset Boulevard-on, abból nem lehet baj. Vagy ott a Melrose Place. Menjünk el oda Ági kedvéért, akit időnként még ma is felismernek a pesti közértben, "Bocsánat, nem Jane?", "Nem, csak a hangja". Melrose Place Los Angeles egyik bohémnegyede, rengeteg vintage-bolttal, vagy száz "Ciánkáli" sorakozik egymás mellett, és amikor odaérünk, épp kezdődik az éjszakai élet. Egy bőrcuccos nyakigláb fiú kifestve, magas sarkú cipőben jön velünk szembe, integet nekünk, Mária nem érti, "Hát fiú volt ez a leány?".
A sztárokkal ellentétben mi nem luxusszállodában lakunk, hanem afféle halandóként a Dunes Innben, tessék, megint egy Lynch-film, de legalább Los Angeles közepén, a Wilshire Boulevard-on, ahol a vetítéseink is vannak. Az Inn csupa béke, az örmény portás örül, hogy beszélgetünk vele. Az egyetlen krimis szál, amikor a "kitchenette"-ben a kenyér a kelleténél tovább ég a pirítóban, beindulnak a szirénák, és a szobánkban összeszalad a teljes személyzet. A tűz nem játék itt, Kaliforniában, ahol minden évben leég egy-két hegyoldal a rajta levő erdőkkel és házakkal.
A misztikus akadémia
Az akadémia működése misztikus, de legalábbis meglehetősen misztifikált. Nem tudni, hogy pontosan hányan vannak, és hogy közülük kik nézik meg a filmeket, hírlik, hogy csak az idősek. Mi is csak utólag tudjuk meg, hogy mikor volt az a titkos, hivatalos vetítés, ahol a legtöbb akadémiai tag volt jelen. Azt pedig soha nem fogjuk megtudni, hogy a kampány során mennyi hirdetést érdemes megjelentetni szép pénzért, és mennyi vetítést, additional screeninget érdemes tartani, ahol a versenyfilmeknek meg kell venniük a teljes házat, plusz a parkolójegyeket. A PR-cégek arra esküsznek, hogy mindenből minél többet, és tényleg van, aki több millió dollárt költ el, mi pedig a takarónkra esküszünk, illetve arra, ameddig ér. Annyit mindenesetre megtudunk, hogy az akadémiai tagoknak 30 perc filmidő megtekintése után már ki lehet jönniük, és szavazhatnak a filmre, tetszett vagy nem tetszett, ez a minimum penzum. Jókainál ez kábé a Vaskapu leírásáig lenne elég, és akkor hol van még az Aranyember, csak hogy stílszerűek maradjunk az Oscar-szobrocskához. De Amerikában vagyunk, filmek, mint a pelyva, és az idő nemcsak hogy kevés, de még pénz is.
Iska's Journey - Hungary's Official Academy Award Entry. Újabb hirdetések jelennek meg a Varietyben és a Hollywood Reporterben. A Wilshire Screening Room is megtelik a három vetítésen, és minden este ott marad a teljes közönség, pedig itt nem szokás megvárni a vége főcímet. Sok lelkes néző vesz körül, és azt mondják, hogy elkezdik terjeszteni a film hírét. Csak hát már nincs hová, erre az egy hétre futotta, amit a kampányidőszak finisére időzítettünk. Az Iszka utazása Oscar-kampányát a film A kategóriás fesztiválsikerei után járó kreditpontokból és saját, családi pénzből csináltuk végig, két filmszerető ember, Bokor Balázs Los Angeles-i főkonzul és Bunyik Béla filmforgalmazó nagyvonalú segítségével.
Azért az jó
Azért az jó Los Angelesben, hogy eléggé leegyszerűsödik az élet, a dolgok mozgásban vannak, és többnyire működnek. Az autók csak hömpölyögnek, és nem dudálnak, mint Budapesten. De az életmóddal együtt leegyszerűsödik a világ is. Például, mint egy kettévágott avocado, kétfelé oszlik: Amerikára és nem Amerikára. És hogy miben különbözik e kettő egymástól, jól hallható az először idelátogató gyerek szájából. És itt jön az Iszka Amerikában című fejezet, amiben Varga Mária a következő megállapításokat teszi. A kövérekről: "Milyen sok lufi ember van itt!" A tradicionális westernszokásról: "Ahol eszik, oda teszik a lábukat?" S tovább: "Nézd, milyen autó, nincsen neki tetűje!" (kabrió, persze tetű helyett tető értendő), vagy a mindenféle hajakról, divathóbortokról: "De mért csinálják? Jobb úgy, ahogy engedte Isten." Ám ekkor már csak kiszabadul belőlünk is a pedagógus, "Miért? Mária, te mért festetted be a hajad feketére?!"
Január van, a pálmafák alatt 30 fok, szinte hőség. Így intünk búcsút az Angyalok Városának, és húsz óra repülőút után, mínusz 10 fokban szállunk ki Ferihegyen. És másnap, amikor Máriát a barátaink, akik már régóta az ő barátai is, arról kérdezik, hogy milyen volt Los Angelesben, magától értetődve mondja, hogy "jó".
