Képzőművészet

Pöttyös, rózsás, feliratos Orbán Viktort vegyenek! Nagy Kriszta Tereskova ezúttal botrányoktól mentes, de figyelemre méltó kiállítása csütörtökön nyílt, ott voltunk a megnyitón.

Úgy tűnik, 2014-ben kénytelen bezárni Közép-Európa legnagyobb, külföldön is nagyra tartott alternatív művészeti gyűjteménye, az 1979 óta működő Artpool Művészetkutató Központ. Az aláírt szerződés ellenére az Emmi január óta egy fillérnyi támogatást sem utalt át. Ezzel a magyar kortárs művészeti élet újabb fontos szereplője tűnik el a nyilvánosság elől.

A Vasarely Múzeumban látható kiállítás mintha a 2010-ben ugyanitt megrendezett Kép/Vers - vizuális és konkrét költészet című kiállítás pandanja volna. Szemben az akkori tárlattal, amely a képpé váló szövegre, szóra vagy betűhalmazra fókuszált, itt a kurátorok (Maurer Dóra és Nemes Judith) szándéka szerint a két elem, "az önmagában megálló szöveg és az önérvényű kép" egyenrangúságára és dialógusára helyeződik a hangsúly.

Rendező, képzőművész, díszlet- és jelmeztervező, időkutató. Az idén harmincéves Természetes Vészek Kollektíva a Katonában mutatta be A borbélyt, a Jurányiban pedig az eldorado.com című installációs színházat.

Makovecz Imre életművének minden eddiginél szélesebb körű bemutatásával nyílt meg a felújított-átépített Pesti Vigadó és annak új, 5-6. emeleti kiállítótere. Jogos és méltó, hogy a Magyar Művészeti Akadémia azt az alkotót mutassa meg elsőként pompázatos otthonában, aki a szervezetet megalapította, tagjait összegyűjtötte, szellemiségét meghatározta, és húsz éven át a saját irodájául is szolgáló épületben dédelgette, rengeteg energiát fordítva arra, hogy ez a kezdetben néhány tucat értelmiségiből álló kör igazi kulturális műhely lehessen.

Mindjárt az elején zavarba ejti a nézőt Navid Nuur kiállítása: a Trafó terét aranyfalként szeparáló, enyhén zizegő fólia hatására a szemközti falon lévő két monokróm festmény már eleve csak visszafelé tűnik föl.

A szeptember végén bemutatott Ekler Dezső-életműtárlatot az egri Kepes Vizuális Központ az év legfontosabb építészeti kiállításaként hirdette, és bőségesen körülvette kísérő rendezvényekkel, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal, tárlatvezetésekkel. Helyes, kapják el a gyerekek a formaalkotás szabadságának mámorát, lássák, miből mit, hogyan és mire!

A festőként és grafikusként is működő, objekteket, kollázsokat és fotómontázsokat alkotó, szóvicceket gyártó és verseket is író művésznek utoljára harminc évvel ezelőtt volt életmű-kiállítása.

A kilencvenes évek közepétől nemzetközi elismertségnek örvendő, ma már világhírű művésznő 1957-ben nyugati orientáltságú családban született Iránban; ezt mutatja, hogy katolikus iskolába járt, majd tizenhét évesen családja Kaliforniába küldte tanulni. Az 1979-es iszlám forradalom miatt már nem mehetett haza, s csak a Khomeini-rezsim bukása után, 1990-ben tért vissza az országba, ahonnan 1999-ben ismét távozni kényszerült. Iránban azóta is nemkívánatos személy, munkái tiltólistán vannak. (Interjúnkat lásd: Virágokról ment a műsor, Magyar Narancs, 2010. szeptember 30.)

A Képzőművészeti Egyetem oktatója a holokausztemlékezet és a saját társadalomra irányuló kritikai művészet összekapcsolódási lehetőségeit kutatja. Könyvében Lanzmann filmjét és az elmúlt tíz év radikális videomunkáit elemzi.

A száz éve kitört világháború idén és még évekig meg- és visszaemlékezések sokaságához szolgálhat indokként. Már eddig is kapcsolódtak kisebb vidéki kiállítások a centenáriumhoz, de a java csak ezután jön, és így van ez nemcsak nálunk, hanem külföldön is.

A Nagyváradon élő és oktató képzőművész humoros és egyben filozofikus multimédiás munkáinak középpontjában a kép és a vizuális manipuláció áll. A nagyrészt interaktív alkotásokból álló tárlat a 2010-es nagyváradi egyéni kiállítását idézi meg, illetve folytatja, központi témája pedig a megfigyelés és az irányítás egymásba fonódó jelensége.

A hatvanas évek kutatásának nagy a konjunktúrája mostanában: a különböző egyetemi és kutatóintézetekhez kapcsolódó projektek mellett a múzeumok és a galériák is egyre inkább kiveszik részüket a korszak valamely motívumára épülő kiállítások rendezéséből.

Voltak idők, amikor a múzeum szent helynek számított. Ma időnként jobban hasonlít egy szórakoztatóközponthoz, mint egy templomhoz, de azért a kiállításlátogatási gyakorlatunkban megmaradt valami az átszellemültségből. A Lengyel Intézet múlt ősszel nyílt galériájának pincéjében rendezett csoportos kiállítás jócskán alátesz ennek a szakralitásnak, azonban nem az óvatosságával.