Kiállítás

Tehetségkutató

GyerekKortárs

Képzőművészet

A furcsa szóösszenövéssel megjelölt kiállítást az autista gyerekekkel (és fiatal felnőttekkel) foglalkozó, fő profilja szerint az új, civil lakóotthonok (bentlakásos intézmények) létrehozására és fenntartására fókuszáló, továbbá rajzfoglalkozásokat is tartó Mosoly Alapítvány szervezte.

Az ötletgazda az alapítvány munkatársa, Tarr Hajnalka volt – aki már korábban is rendezett (például a Magyar Nemzeti Galériában) autista gyerekek és kortárs művészek munkáiból kiállítást. (A most kiállított műveket november 13-án árverezték el; a befolyt összeget az alapítvány kapja.)

A Virág Judit Galériában látható tárlat egy viszonylag kézenfekvő, de végkimenetelét tekintve annál nagyobb rizikóval kecsegtető ötleten alapul: vegyünk elismert kortárs képzőművészeket – és kérjük el tőlük a gyermekkori rajzaikat. Az alaphipotézisből (mely szerint a mostanára már kanonizált művészek már gyerekkorukban is alkottak) ugyanis természetesen nem következik az, hogy olyan műveket kapunk, melyekből bármiféle zsenialitásra következtethetünk; azt már talán érdekesebb vizsgálni, hogy felnőttkori egyéni kézjegyük (karakterük) megjelenik-e a néhol igen ifjúkori (például három- vagy négyéves korban elkövetett) vagy már a tinédzserkorban készített rajzaikon. Néhol igen, néhol nem – ezt onnan tudhatjuk, hogy a harmincegy művészhez tartozó gyerekrajzokat a kurátor megtámogatta az alkotók egy-egy felnőttkori munkájának kicsiny reprodukciójával. És számos művésznél működik ez a párhuzam.

Vegyük például Várnai Gyulát, akit már hat­éves korában izgatott a kozmosz, vagy nézzük a kiömlő belek, szadomazó és háborús jelenetek, illetve torz állatok „mesterét”, Kis Róka Csabát, akit már ötévesként megihlettek a hosszú fülű, igen antropomorf, mert egy asztal mellett falatozó nyuszikák és a menetelő katonák (képünkön). Máshol meg semmilyen kapcsolatot nem tudunk felfedezni, hacsak nem nagyon áttételesen: Csörgő Attilának a két Petőfi-verseskötet hátuljába rajzolt „lovaglós” képei ebben az esetben nem a „tematikus röghöz kötést”, hanem a határok átlépé­sét demonstrálják.

Néhol persze kicsit „csalni” is kellett, hiszen nem állítható, hogy Káldi Katalin egyéni kézjegyét csupán a búgócsigák határoznák meg – hároméves korában viszont valóban készített több csigavonalas ábrát –, néhol ellenben kimaradt a könnyedebb, befogadóbarát út: Lakner Antal munkái mellé én inkább az izlandi „hadseregnek” készített álterveinek fo­tóit helyeztem volna (hisz milyen alaposan kidolgozta már hétévesen egy csatahajó minden szintjét!).

Azt tényleg „érzékelhetjük, hogy a gyerekként rajzoló és később művészként alkotó ember ugyanaz a személy”, és mint a kurátori szöveg is megjegyzi, ezt a banális megállapítást pontosan azért tehetjük meg, mert a rajzok többsége nem támasztja alá az általánosan elfogadott elméletet, miszerint a „kis zsenikből” lesznek a kiváló művészek. Ezért egyrészt az egyéni, szülői ambíció a felelős (megtörtént, hogy egy tehetséges gyereket napi nyolc-tíz órás „rajzmunkára” kényszerítettek, és ettől lassan elsorvadt a tehetsége), másrészt az iskolai rajzoktatás. A kiállítás egyik érdekessége, hogy néhány esetben láthatóvá válik ez utóbbinak a hatása. Például vizuálisan: Keserü Ilona két lányportréja annyira „rendben van”, annyira konvencionális, hogy már szinte fáj. Máskor tényszerűen, például Tarr azon rajzán, melyet az oktató „[a feladatot] nem értette” megjegyzéssel és egy áthúzott nullával értékelt. (Igaz, a jó szándék is káros lehet: esetleges rajzolói tehetségem kibontakozását az gátolta meg, hogy rajztanárként működő nagyanyám megosztotta velem a perspektivikus ábrázolás rejtelmeit. Bár így visszatekintve talán már az is intő jel lehetett volna, hogy kizárólag ékesen feldíszített hercegnőket és királylányokat rajzoltam színes filctollal.)

A művészek születési idejét követő, az idősebb nemzedéktől induló kiállításon az is érzékelhető, hogy miként változott az alkalmazott (mert épp divatos) technika a ceruzarajzon át a zsírkrétán keresztül a filcig és a sima tollig, de az is lemérhető, hogyan befolyásolta a „kor szelleme”, például a második világháborút követő időszak egyes „ifjú titánok” látásmódját (Lakner Lászlótól az 1948-ban készített rajzán felbukkanó koponyák). De az is kiolvasható, hogy míg a lányos „témák” egyértelműen hátráltató tényezők (itt is csak egy művön bukkannak fel, Benczúr Emese virágfejet viselő „királylányain”), addig a kisfiúk által kedvelt tárgyak és állatok (pisztoly, ágyúcső, rendőrségi autó, helikopter, ló, bivaly, sárkány) nem törik rögtön derékba a későbbi karrier lehetőségét.

A kiállítást persze a kurátori koncepciót negligálva is meg lehet tekinteni. Mert ugyan valamelyest összeköthetők Mau­rer Dóra érzéki-konstruktivista munkásságával a hat- és hét­évesen készített aprólékos rajzai (bennük például a vonalzó használatával), de sokkal izgalmasabbak a szépen kidolgozott, tanyasi képeken felbukkanó, a semmibe nyíló ajtók vagy az ákombákom betűkkel jelölt városi épületek. Miért és miként ragadja meg egy tizenkét éves gyerek a nudista strandot (Batykó Róbert), ­miért viselnek a be nem azonosítható nemű gyerekek virágfüzér koszorút a fejükön (Klimó Károly), miért megrajzolásra méltó a 72-es ­troli (Károlyi Zsigmond)? Hogy mennyi gazdagság elfér egy, a rajztanárok által utált tenyérnyi rajzban (a kis Erhardt Miklós – ötévesen még Micu – sportjelenetekben bővelkedő munkája), vagy hogy mennyire természetes egy gyereknek egy hétköznapi „békavacsora” (Várnai Gyula)! Minden gyerekrajzban ott lapul a korlátlan szabadság – „csak” itt túlélte a felnőttkort is. Talán érthető, ha irigykedem.

Virág Judit Galéria, Bp. V., Falk Miksa u. 30., nyitva november 28-ig

Figyelmébe ajánljuk

Candide és az elveszett objektivitás

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.

A bomlás virága

1990, Kijev, a Szovjetunió az utolsókat rúgja, egyesek már tudni vélik, mások elképzelni se, de a „kommunizmus” szót már senki ki nem ejti a száján – talán a hősnő kitüntetésekkel dekorált nagypapája szóba hozná („Elvtársak! Kedves barátaim!”), de senki nem figyel köszöntőjére.

Mi történik a föld alatt?

A Nemzeti Nagykönyvtár könyvkiadói részlegén szolgálatot teljesítő Becsey Gergely egy emberi füldarabot talált az egyik könyvszállító kocsi platóján, majd a szintén könyvtáros barátjával, Zoltánnal nyomozni kezdenek.

Közlemény

  • Narancs

Kedves Olvasóink,

lapunk idei utolsó száma a jövő héten jelenik meg, és csütörtök helyett már szerdán megvásárolható lesz a megszokott árushelyeken. 

Megint lebukott egy pap

Történetesen megint egy úgynevezett NER-pap (ez valami olyasmi kifejezés, mint a komcsi alatt a békepap volt, tulajdonképpen most is nyugodtan hívhatnánk őket békepapoknak, ugyan, mi változott).

99 éven át

Zielinski Szilárdot (1860–1924) a hazai vasbeton-építészet atyjaként őrzi az emlékezet, ám mielőtt ebbéli tevékenysége kibontakozhatott volna, nagyívű közlekedési koncepciót dolgozott ki.

Félúton

Érdekes interjút adott hétfő este az ATV Egyenes beszéd című műsorának Lázár János közlekedési és építésügyi miniszter.

Lukács György második halála

  • Kardos András

Fiatalkorában Georg Simmel, Emil Lask, Ernst Bloch, Max Weber és még sok más nagy filozófus mondotta, írta, gondolta, hogy Lukács György filozófiai zseni. Lukács hosszú életében bármely fordulata, üldözése, emigrációja határozta meg éppen a filozófus helyzetét, egy dolog biztos volt: marxizmus előtti fiatalkorában, éppen úgy, mint marxista fordulata után, a legnagyobb filozófusok közé tartozott.

Prés alatt

  • Fleck Zoltán

Az év elején kezdte meg működését az új összetételű Országos Bírói Tanács (OBT), amely a 2018 és 2024 közötti, Magyarországon szokatlanul karakán és a függetlenségért harcokat vállaló testületet váltotta fel.

Az embert látni

Kultúrát közvetíteni – ez volt a népművelő feladata. Miközben a kultúraközvetítés kifejezés és a népművelő szó egyaránt kérdéseket vet fel, egy olyan szakma tűnt el, illetve alakult át, amelynek hetvenes évekbeli virágkora máig hatással van az életünkre.

Tesztidőszak

Újabb hecckampányában a Mi Hazánk a kormányoldaltól már ismerős stílusban mossa össze a homoszexualitást a pedofíliával, az utóbbival vádolva az LMBTQ-közösség ismert szereplőit. Az ügyek kirobbantói furcsa módon a kormánymédiából ugrottak ki a leleplezések hitelesebbé tétele érdekében.