Az ötletgazda az alapítvány munkatársa, Tarr Hajnalka volt – aki már korábban is rendezett (például a Magyar Nemzeti Galériában) autista gyerekek és kortárs művészek munkáiból kiállítást. (A most kiállított műveket november 13-án árverezték el; a befolyt összeget az alapítvány kapja.)
A Virág Judit Galériában látható tárlat egy viszonylag kézenfekvő, de végkimenetelét tekintve annál nagyobb rizikóval kecsegtető ötleten alapul: vegyünk elismert kortárs képzőművészeket – és kérjük el tőlük a gyermekkori rajzaikat. Az alaphipotézisből (mely szerint a mostanára már kanonizált művészek már gyerekkorukban is alkottak) ugyanis természetesen nem következik az, hogy olyan műveket kapunk, melyekből bármiféle zsenialitásra következtethetünk; azt már talán érdekesebb vizsgálni, hogy felnőttkori egyéni kézjegyük (karakterük) megjelenik-e a néhol igen ifjúkori (például három- vagy négyéves korban elkövetett) vagy már a tinédzserkorban készített rajzaikon. Néhol igen, néhol nem – ezt onnan tudhatjuk, hogy a harmincegy művészhez tartozó gyerekrajzokat a kurátor megtámogatta az alkotók egy-egy felnőttkori munkájának kicsiny reprodukciójával. És számos művésznél működik ez a párhuzam.
Vegyük például Várnai Gyulát, akit már hatéves korában izgatott a kozmosz, vagy nézzük a kiömlő belek, szadomazó és háborús jelenetek, illetve torz állatok „mesterét”, Kis Róka Csabát, akit már ötévesként megihlettek a hosszú fülű, igen antropomorf, mert egy asztal mellett falatozó nyuszikák és a menetelő katonák (képünkön). Máshol meg semmilyen kapcsolatot nem tudunk felfedezni, hacsak nem nagyon áttételesen: Csörgő Attilának a két Petőfi-verseskötet hátuljába rajzolt „lovaglós” képei ebben az esetben nem a „tematikus röghöz kötést”, hanem a határok átlépését demonstrálják.
Néhol persze kicsit „csalni” is kellett, hiszen nem állítható, hogy Káldi Katalin egyéni kézjegyét csupán a búgócsigák határoznák meg – hároméves korában viszont valóban készített több csigavonalas ábrát –, néhol ellenben kimaradt a könnyedebb, befogadóbarát út: Lakner Antal munkái mellé én inkább az izlandi „hadseregnek” készített álterveinek fotóit helyeztem volna (hisz milyen alaposan kidolgozta már hétévesen egy csatahajó minden szintjét!).
Azt tényleg „érzékelhetjük, hogy a gyerekként rajzoló és később művészként alkotó ember ugyanaz a személy”, és mint a kurátori szöveg is megjegyzi, ezt a banális megállapítást pontosan azért tehetjük meg, mert a rajzok többsége nem támasztja alá az általánosan elfogadott elméletet, miszerint a „kis zsenikből” lesznek a kiváló művészek. Ezért egyrészt az egyéni, szülői ambíció a felelős (megtörtént, hogy egy tehetséges gyereket napi nyolc-tíz órás „rajzmunkára” kényszerítettek, és ettől lassan elsorvadt a tehetsége), másrészt az iskolai rajzoktatás. A kiállítás egyik érdekessége, hogy néhány esetben láthatóvá válik ez utóbbinak a hatása. Például vizuálisan: Keserü Ilona két lányportréja annyira „rendben van”, annyira konvencionális, hogy már szinte fáj. Máskor tényszerűen, például Tarr azon rajzán, melyet az oktató „[a feladatot] nem értette” megjegyzéssel és egy áthúzott nullával értékelt. (Igaz, a jó szándék is káros lehet: esetleges rajzolói tehetségem kibontakozását az gátolta meg, hogy rajztanárként működő nagyanyám megosztotta velem a perspektivikus ábrázolás rejtelmeit. Bár így visszatekintve talán már az is intő jel lehetett volna, hogy kizárólag ékesen feldíszített hercegnőket és királylányokat rajzoltam színes filctollal.)
A művészek születési idejét követő, az idősebb nemzedéktől induló kiállításon az is érzékelhető, hogy miként változott az alkalmazott (mert épp divatos) technika a ceruzarajzon át a zsírkrétán keresztül a filcig és a sima tollig, de az is lemérhető, hogyan befolyásolta a „kor szelleme”, például a második világháborút követő időszak egyes „ifjú titánok” látásmódját (Lakner Lászlótól az 1948-ban készített rajzán felbukkanó koponyák). De az is kiolvasható, hogy míg a lányos „témák” egyértelműen hátráltató tényezők (itt is csak egy művön bukkannak fel, Benczúr Emese virágfejet viselő „királylányain”), addig a kisfiúk által kedvelt tárgyak és állatok (pisztoly, ágyúcső, rendőrségi autó, helikopter, ló, bivaly, sárkány) nem törik rögtön derékba a későbbi karrier lehetőségét.
A kiállítást persze a kurátori koncepciót negligálva is meg lehet tekinteni. Mert ugyan valamelyest összeköthetők Maurer Dóra érzéki-konstruktivista munkásságával a hat- és hétévesen készített aprólékos rajzai (bennük például a vonalzó használatával), de sokkal izgalmasabbak a szépen kidolgozott, tanyasi képeken felbukkanó, a semmibe nyíló ajtók vagy az ákombákom betűkkel jelölt városi épületek. Miért és miként ragadja meg egy tizenkét éves gyerek a nudista strandot (Batykó Róbert), miért viselnek a be nem azonosítható nemű gyerekek virágfüzér koszorút a fejükön (Klimó Károly), miért megrajzolásra méltó a 72-es troli (Károlyi Zsigmond)? Hogy mennyi gazdagság elfér egy, a rajztanárok által utált tenyérnyi rajzban (a kis Erhardt Miklós – ötévesen még Micu – sportjelenetekben bővelkedő munkája), vagy hogy mennyire természetes egy gyereknek egy hétköznapi „békavacsora” (Várnai Gyula)! Minden gyerekrajzban ott lapul a korlátlan szabadság – „csak” itt túlélte a felnőttkort is. Talán érthető, ha irigykedem.
Virág Judit Galéria, Bp. V., Falk Miksa u. 30., nyitva november 28-ig
