Kiállítás

El a történelemtől

Jörg Immendorff. Éljen a festészet!

  • Hajdu István
  • 2015. január 4.

Képzőművészet

Első pillantásra úgy tetszik, Jörg Immendorff a 20. és 21. század egyik legjelentősebb festője, a 20. és 21. század köz- és művészeti életének résztvevője és kommentátora.

Másodikra: szélsőbal aktivista, posztdadaista dandy, egyesítéspárti patrióta, eklektikus történelmi festő, csöndesülő plutokrata, celeb beteg. 2007. május 29-én a konzervatív Die Welt terjedelmes kommentárban parentálta el az egy nappal korábban, 62 évesen elhunyt festőt, mindjárt azzal a szörnyű mondattal kezdve a nekrológot: halottakról jót vagy semmit. Majd, persze, csukott szemére lobbantotta az összes vádat a maoizmus­tól/

kommunistaságtól a nyárspolgáriságig/karrierizmusig, a fakezűségtől az epigonságig, az ügyeskedéstől az önimádatig. A lap nagy aduja annyi, hogy hiteltelen művész az, aki röplapszerű, radikális, szélsőbaloldali-anarchista propagandaművektől el tud kanyarulni a drága bibliai illusztrá­ciókig, az aranyba mártott kancellárikonig, amire hát, persze, nehéz legyinteni, s amit lehetetlen nem tudomásul venni, tehát ne is legyintsünk, s vegyük tudomásul, a 20. és 21. század jelentős nyugat-európai festője (nem tudom, lehet-e általánosítani?) éppen ilyen.

1996-ban Immendorff nagy, 300×250 cm-es, cím nélküli ön­arcképet festett (a kiállítás egyik legfontosabb darabja), melynek sötét kobaltkék hátteréből kontúrosan-rajzosan emelkedik ki sápadt, de lázrózsás arccal, piros frígiai sapkával a fején, kezében valami hatalmas, hússzínű zsigerrel, mely leginkább egy szivacsossá lett agyvelőre emlékeztet, alulnézetből. A háttérben fekete majomsziluett fest gondosan japános babát, a festőállvány alól patkányok rohannak kifelé a kép teréből. A frígiai sapkán, mint a versenyautókon vagy a sportmezeken, fehér alapon nagy egyes virít: talán Immendorff rajtszáma vagy helyezése, mindegy is. Dürer és egyéb északi reneszánsz portretisták néztek így önmagukra és a nézőre a tükörben, csak éppen nem tudhatjuk, hogy Immendorff azonkívül, hogy legfontosabb szimbólumai közül kettőt, a majmot és a mangafigurákra emlékeztető kövérkés babát önmagára és festészetére vonatkoztatta, mit is akart a szabadságjelképpel, a sapkával, s mit a tarjagos belsőséggel? Hacsak azt nem, hogy tudassa, szabad művész az első sorból, és sejti: valami rettenetes és végzetes közelít hozzá. Néhány hónappal a kép elkészülte után diagnosztizálták halálos betegségét… A kép nem a legjobb munkája, de kísértetiesen foglalja össze múltját és jövőjét.

A majom évtizedeken át állandó társa és ellenképe volt festményein, s azt a nem különösebben váratlan tanulságot sugallta, miszerint a festészet csak utánozza a valóságot. A tétel azonban olyan gazdag kifejtést kapott vásznain, hogy kioltotta saját érvényét, igazsága átfordult, s kiderült, hogy a festészet (művészet) – még ha megérinti, befolyásolja is a korszellem – elsősorban önmagára vonatkozik, önmagát magyarázza és teljesíti be. A hetvenes és a korai nyolcvanas években mindez még nem volt nyilvánvaló Immendorff számára (sem), az őt világhíressé tevő sorozata, a Café Deutschland millió törté­neti és aktuálpolitikai mozzanattal zsúfolva egyszerre karnevál és haláltánc, művészettörténeti katekizmus és hazafias hitvallás, amúgy meg a festés keltette eufória harsány lenyomata.

A Café Deutschland 17 olajkép és rengeteg grafika epikus sorozata, amelyen Immendorff 1977-ben kezdett dolgozni, s 1982–83 táján hagyta abba. A „café”
a valaha volt gazdag berlini és párizsi kabarékultúra, egyszersmind a hatvanas évek under­­­­ground klubjainak mákonyos világát transz­formálja, s a színházias terekben egymásra vetül az „ideológiai harc” és a művészettörté­neti posztmodern.

A politika, a kultúra és az identitáskeresés burleszkben egyesülve sír és vihog az érzéki izgalommal festett vásznakon. A Café ­Deutschland történelmi festményciklus, melynek ma már – furcsa ezt leírni – nem elsősorban történetisége, dokumentaritása, világ­szemlélete adja valódi értékét, hanem a festés felszabadultságának lelkes ünnepléséből áradó eufória.

Épp ezek fényében válik világossá, hogy korábbi, huszonéves lelkesültséggel készült munkái, a proletkultos-agitpropos, a valaha volt szovjet-orosz mozgalmi képregényekre és tacepaókra emlékeztető képei, mert művészetként túl közel kerültek a korszellemhez (a hatvanas évek maoista és anarchoszindikalista mozgalmainak propagandaanyagaként), ma már inkább a politikai dizájn emlékei, száraz lenyomatai. Érvényük sem az idea, sem a formálás szempontjából nem szerezhető vissza, kár, hogy a kiállításon túl hangsúlyos a jelenlétük.

A nyolcvanas évek második harmadától Immendorff festésmódja megváltozott, az eksztatikus tobzódást rajzos, aprólékosabb modor, s a klasszikus szürrealizmus metafizikáját a magánmitológiával és a művészettörténeti utalásokkal összekötő szálak bonyolult hálójának szorgos szövögetésével váltotta fel. A politika illusztrálását, az „állami” történelmet önmaga művészettörténetbe helyezésének ábrázolásával cserélte ki: Hans Baldung Griennel, Wilhelm Buschsal, Duchamp-mal, Max Ernsttel vagy Conrad Felixmüllerrel historizálta egybe Énjét, mondhatnánk úgy is, allegorizálta egóját a kilencvenes évek köze­péig még melankóliával elegyes iróniával, majd egyre reménytelenebbül, vigasztalanabbul. Utolsó képeiből szinte már kioldódott, csak a koncept volt övé, a technikához, a kivitelezéshez már nem férhetett hozzá.

Ennek a furcsa ívű, roppant gazdag, ellentmondásai által már szimbolikussá emelkedett életműnek a metszete most Pesten az év legfontosabb kiállítása.

Szépművészeti Múzeum, 2015. február 15-éig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.