El a történelemtől

Jörg Immendorff. Éljen a festészet!

Első pillantásra úgy tetszik, Jörg Immendorff a 20. és 21. század egyik legjelentősebb festője, a 20. és 21. század köz- és művészeti életének résztvevője és kommentátora.

Másodikra: szélsőbal aktivista, posztdadaista dandy, egyesítéspárti patrióta, eklektikus történelmi festő, csöndesülő plutokrata, celeb beteg. 2007. május 29-én a konzervatív Die Welt terjedelmes kommentárban parentálta el az egy nappal korábban, 62 évesen elhunyt festőt, mindjárt azzal a szörnyű mondattal kezdve a nekrológot: halottakról jót vagy semmit. Majd, persze, csukott szemére lobbantotta az összes vádat a maoizmus­tól/

kommunistaságtól a nyárspolgáriságig/karrierizmusig, a fakezűségtől az epigonságig, az ügyeskedéstől az önimádatig. A lap nagy aduja annyi, hogy hiteltelen művész az, aki röplapszerű, radikális, szélsőbaloldali-anarchista propagandaművektől el tud kanyarulni a drága bibliai illusztrá­ciókig, az aranyba mártott kancellárikonig, amire hát, persze, nehéz legyinteni, s amit lehetetlen nem tudomásul venni, tehát ne is legyintsünk, s vegyük tudomásul, a 20. és 21. század jelentős nyugat-európai festője (nem tudom, lehet-e általánosítani?) éppen ilyen.

1996-ban Immendorff nagy, 300×250 cm-es, cím nélküli ön­arcképet festett (a kiállítás egyik legfontosabb darabja), melynek sötét kobaltkék hátteréből kontúrosan-rajzosan emelkedik ki sápadt, de lázrózsás arccal, piros frígiai sapkával a fején, kezében valami hatalmas, hússzínű zsigerrel, mely leginkább egy szivacsossá lett agyvelőre emlékeztet, alulnézetből. A háttérben fekete majomsziluett fest gondosan japános babát, a festőállvány alól patkányok rohannak kifelé a kép teréből. A frígiai sapkán, mint a versenyautókon vagy a sportmezeken, fehér alapon nagy egyes virít: talán Immendorff rajtszáma vagy helyezése, mindegy is. Dürer és egyéb északi reneszánsz portretisták néztek így önmagukra és a nézőre a tükörben, csak éppen nem tudhatjuk, hogy Immendorff azonkívül, hogy legfontosabb szimbólumai közül kettőt, a majmot és a mangafigurákra emlékeztető kövérkés babát önmagára és festészetére vonatkoztatta, mit is akart a szabadságjelképpel, a sapkával, s mit a tarjagos belsőséggel? Hacsak azt nem, hogy tudassa, szabad művész az első sorból, és sejti: valami rettenetes és végzetes közelít hozzá. Néhány hónappal a kép elkészülte után diagnosztizálták halálos betegségét… A kép nem a legjobb munkája, de kísértetiesen foglalja össze múltját és jövőjét.

A majom évtizedeken át állandó társa és ellenképe volt festményein, s azt a nem különösebben váratlan tanulságot sugallta, miszerint a festészet csak utánozza a valóságot. A tétel azonban olyan gazdag kifejtést kapott vásznain, hogy kioltotta saját érvényét, igazsága átfordult, s kiderült, hogy a festészet (művészet) – még ha megérinti, befolyásolja is a korszellem – elsősorban önmagára vonatkozik, önmagát magyarázza és teljesíti be. A hetvenes és a korai nyolcvanas években mindez még nem volt nyilvánvaló Immendorff számára (sem), az őt világhíressé tevő sorozata, a Café Deutschland millió törté­neti és aktuálpolitikai mozzanattal zsúfolva egyszerre karnevál és haláltánc, művészettörténeti katekizmus és hazafias hitvallás, amúgy meg a festés keltette eufória harsány lenyomata.

A Café Deutschland 17 olajkép és rengeteg grafika epikus sorozata, amelyen Immendorff 1977-ben kezdett dolgozni, s 1982–83 táján hagyta abba. A „café”
a valaha volt gazdag berlini és párizsi kabarékultúra, egyszersmind a hatvanas évek under­­­­ground klubjainak mákonyos világát transz­formálja, s a színházias terekben egymásra vetül az „ideológiai harc” és a művészettörté­neti posztmodern.

A politika, a kultúra és az identitáskeresés burleszkben egyesülve sír és vihog az érzéki izgalommal festett vásznakon. A Café ­Deutschland történelmi festményciklus, melynek ma már – furcsa ezt leírni – nem elsősorban történetisége, dokumentaritása, világ­szemlélete adja valódi értékét, hanem a festés felszabadultságának lelkes ünnepléséből áradó eufória.

Épp ezek fényében válik világossá, hogy korábbi, huszonéves lelkesültséggel készült munkái, a proletkultos-agitpropos, a valaha volt szovjet-orosz mozgalmi képregényekre és tacepaókra emlékeztető képei, mert művészetként túl közel kerültek a korszellemhez (a hatvanas évek maoista és anarchoszindikalista mozgalmainak propagandaanyagaként), ma már inkább a politikai dizájn emlékei, száraz lenyomatai. Érvényük sem az idea, sem a formálás szempontjából nem szerezhető vissza, kár, hogy a kiállításon túl hangsúlyos a jelenlétük.

A nyolcvanas évek második harmadától Immendorff festésmódja megváltozott, az eksztatikus tobzódást rajzos, aprólékosabb modor, s a klasszikus szürrealizmus metafizikáját a magánmitológiával és a művészettörténeti utalásokkal összekötő szálak bonyolult hálójának szorgos szövögetésével váltotta fel. A politika illusztrálását, az „állami” történelmet önmaga művészettörténetbe helyezésének ábrázolásával cserélte ki: Hans Baldung Griennel, Wilhelm Buschsal, Duchamp-mal, Max Ernsttel vagy Conrad Felixmüllerrel historizálta egybe Énjét, mondhatnánk úgy is, allegorizálta egóját a kilencvenes évek köze­péig még melankóliával elegyes iróniával, majd egyre reménytelenebbül, vigasztalanabbul. Utolsó képeiből szinte már kioldódott, csak a koncept volt övé, a technikához, a kivitelezéshez már nem férhetett hozzá.

Ennek a furcsa ívű, roppant gazdag, ellentmondásai által már szimbolikussá emelkedett életműnek a metszete most Pesten az év legfontosabb kiállítása.

Szépművészeti Múzeum, 2015. február 15-éig