Ennek egyik jele, hogy a variábilis (és üdítően lepattant) kiállítótér kicsit steril („szépművészetis”) lett, a másik, hogy a kiállítást nem jegyzi kurátor. Meglehet, hogy egy profilváltás tanúi lehetünk: a galéria „másfél évtizedes története során első alkalommal […] egy magyar festőművész önálló kiállításával lép ki a műfaji komfortzónájából”. A művész kiválasztására viszont nem lehet panaszunk: Kis Róka Csaba egyedi stílusú és nyelvezetű munkái továbbra is ütősek – ezt bizonyítja a majd húsz kiállított festmény is.
Pedig nem igazán azt kapjuk, amire számítottunk; a művész ugyanis két évvel ezelőtt komoly változtatásokat vitt végbe, mondhatni, letisztította és redukálta a formakincsét. Így nem találkozhatunk kannibalizmussal és kopasz bácsikkal, horrorral és pornográfiával, homoszexuális és szado-mazo jelenetekkel, megszűntek a sokalakos kompozíciók, eltűntek a narratív struktúrák (történetek) és a közvetlen politikai utalások (áthallások) – hacsak nem annak tekintjük (s miért ne tennénk?) A nemzet szellemének lakhelye című munkán virító segglyukat.
A kiállítás közvetlen előzménye a 2013-as Kihalni tudni kell című ciklus. Itt ugyan még felbukkannak a Kis Róka-féle „nemzeti festészet” bajszos férfijai – de inkább egyedül, félalakos portréként. Most viszont (három, kisebb méretű és az absztrakció felé hajó kép kivételével) huszárcsákós katonák (férfiak) helyett nem idealizált és nem is egyénített, gyerek- vagy tinédzserszerű, gyakran androgün vagy épp nem nélküli alakok a főszereplők. A portré felé hajló műveken azonban újra és újra feltűnik a korábban is szívesen alkalmazott fallosz és koponya motívuma, illetve nagyobb szerepet kap a velencei kolorizmus, a „sötét romantika” és Mednyánszky hatása (de nem zárnám ki Turnert sem a sorból, nem beszélve azon művekről, melyeken egyszerre szerepel az egészen vad lila, a mélyzöld és a rikító narancssárga).
Hasonlóan tovább alkalmazott elem a csonkítás/csonkolás is. Aki már lapozgatta a szentek életét, vagy tanulmányozta a poklot testközelbe hozó festmények részleteit, annak nem lehet meglepő, hogy az ember milyen kreatív módon képes kínozni társait: kezdve a (gyakran fejjel lefelé történő) keresztre feszítésen, a vadállatok elé vetésen át olyan, gyakran kombináltan alkalmazott eljárásokig, mint a megvesszőzés, az akasztás, a halálra kövezés, a lefejezés, a kerékbetörés, a kádba fojtás, a karóba húzás, a lenyilazás, a máglyára vetés, a forró olajban főzés, a rostélyon sütögetés, nem beszélve a fog kiveréséről, a nyelv kitépéséről, a szem kitolásáról, a kezek és lábak levágásáról, a belek kipakolásáról vagy a testrészek kampókkal végzett tépkedéséről. A munkákat leginkább a mártírhalált halt Szent Bertalan előtti „tisztelgésként” foghatjuk fel; az ő attribútuma ugyanis a kiállítás egyik vezérmotívuma, a lenyúzott bőr.
Bármennyire is szövet- vagy bőrtokokat, „húspalástokat”, szétmálló vagy széttörő testfragmentumokat, kevésbé vagy nagyon is megnyúzott alakokat látunk, a kín finomodni látszik. Mintha a figurák belülről véreznének, egyfajta kortalan világfájdalomba süppedve. Maga a kiállítás címe is erre a spleenes világfájdalomra utal. A tárlathoz írt szöveg szerint ez az a pszichológiai folyamat, „mely során az egyén felismeri az általa elképzelt ideális világ és a valóság között húzódó feloldhatatlan törésvonalakat”. Meglehet, de a munkákat elnézve mintha nem is a sötét sarkokból előbújó rettenet ejtené fogságba a szereplőket, hanem a lélek megroggyanása. Testhüvelyeket látunk, melyek a különféle külső behatások miatt (például koponyalékelés) elvesztették vagy feladták az identitásukat. Erre utalnak a konkrétabb, háborús (Hadi égbolt) vagy az aktuálpolitikai olvasatot is megengedő, de a kép „témájához” csak áttételesen kapcsolódó címek (Kényszermunka, Gyalázatos rendszer, Keleti mennyország). A képeken rendre-sorra feltűnő hímtagok pedig mintha azt az általános életérzést demonstrálnák, amelyet népiesen vagy vulgárisan szólva „a fasz kivan” fordulattal jelzünk: helyettesíthetnek karokat, formázhatnak lekókadó orrot (Düh) vagy horogkeresztes tetoválást (Elit), de lóghatnak petyhüdten is – mint a kinyomott szemű, hát nélküli, mellkasán is súlyos sebeket viselő, gyermek Napóleonra vagy ministráns fiúra hajazó portrén (Beszédképtelenség). Bár a kiállítást áthatja a melankólia és a mélabú, Kis Róka azért néha humort is csempész a művekbe – kedvencem az a szójátékon (többjelentésű szón) alapuló munka (Puska), melyen egy kisfiú nyitott tenyeréből egy méretes hímvessző kandikál ki.
A kiállítás visszatérő eleme továbbá a hol csákóként (vagy sapkaként) viselt, hol egyenesen a testtel egybenőtt, el- vagy szétfolyó, amorf koponya. A végesség és az elmúlás (azaz a memento mori) erős hangsúlyozása még egy réteggel gazdagítja a munkákat. Nem feltétlenül arra az egyszerű és kézenfekvő értelmezésre gondolok, hogy magunkban (magunkon) hordozzuk a halálunkat, vagy arra, hogy e tudás a beletörődést, a tehetetlen dühöt vagy a rettegést erősíti-e fel. Talán inkább az az érdekes, hogy ez a felülírt műfaji kavalkád, amely a tér nélküli tájképet, a felbomlasztott portrét és az átírt csendéletet mesterien ötvözi, mennyire szomorú hatást kelt. Hogy néha mennyire fájhat, ha szembesülünk azzal, hogy csupán magányos és megnyúzott porszemek vagyunk.
Trafó Galéria, nyitva február 1-jéig
