Képzőművészet

Magyar Narancs: Mi fogta meg ebben a történetben annyira, hogy úgy gondolta, érdemes rá négy évet áldoznia az életéből?

Mert ugye, micsoda adomány 1926-ban születni, kitűnő tanulónak lenni, 1944-ben érettségizni, sárga csillagot hordani, iskolapadból munkaszolgálatba, onnan Németország felé tartó konvojba kerülni, innen női ruhában megszökni, ostrom alatt bujkálni, háborút túlélni, filmes iskolába járni, az 50-es években filmrendezővé válni, majd stúdióvezetővé és főiskolai tanárrá, "Herskó-osztályokat" indítani, a 60-as években a magyar filmszakma tótumfaktumánál, azaz Aczél elvtársnál a filmes szakma kijárójának lenni, a sikerek csúcsán, 1970-ben Svédországba emigrálni, s ezzel a magyar filmes és nem filmes társadalmat megdöbbenteni, "ellenséggé, árulóvá" válni, 44 évesen svédül megtanulni, svéd filmfőiskolai tanárrá, rektorrá előlépni, a 90-es évektől rendszeresen haza-hazajárogatni, az itteni főiskolán ismét tanítani, közben mások filmjében emblematikusan feltűnni?

Kültelki, városszéli, örökké szedelődzködő, családias hagyomány a mutatványosoké: vándorok inkább, mint kozmopoliták. Műsoruk gyakran alkalmi. Giga-világunkban viszont fényűző technikai kóklerség uralkodik. Minden egyes David Copperfield-megaszám (mondjuk áthatol a kínai falon) vagy a hollywoodiak pirotechnikai és kaszkadőr-attakjai egy lövetben teszik taccsra gyerekkorunk toplák utazó cirkuszait. Las Vegas by night többet "nyújt", mint valaha a háromporondos Circo Medrano. S a virtualitás programjában mi magunk leszünk kivitelezői az előszörre bakis, majd utána tökéletes tripla szaltónak (háló nélkül).

Míg a nagy stúdiók egyes vélekedések szerint kifejezetten jól ellennének írók nélkül pár hónapig, és a tévétársaságok is át tudnák vészelni a nyarat showműsorokkal és a Big Brother egyre népszerűbb klónjaival, összhatását tekintve azonban a sztrájk villámgyorsan véget vetne az utóbbi évek konjunktúrájának. Igen, lehet, hogy az elmúlt évben rekordmennyiségű, huszonkét film kaszált százmillió dollár felett (bár három év alatt a mozijegyárak is több mint tizenöt százalékkal nőttek), és egy filmről manapság lényegesen több bőr húzható le, mondják a producerek, ám ez utóbbi a piac felaprózódásához is vezetett, ami még jobban megdobta a marketingköltségeket, így a tiszta nyereség növekedése sem olyan hatalmas, mint hinnénk. A színészeket, illetve forgatókönyvírókat képviselő szervezetek, a SAG és a WGA viszont arra hivatkoznak, hogy a nyolcvanas években született szerződések - tekintettel az akkor még gyerekcipőben járó video- és kábelpiacra - az indokoltnál sokkal alacsonyabb járulékokat állapítottak meg nekik, amit a gyártók is elismernek, csakhogy az indokolt összeg mértékéről egyelőre igen eltérők az elképzelések. Ugyan a színészek még nem kezdtek érdemi tárgyalásokat - az ő szerződésük egyébként csak június 30-án jár le, két hónappal később, mint az íróké -, utóbbiak a hónap elején határozatlan időre felálltak a tárgyalóasztaltól. Már az ajánlatokra vonatkozó számadatok is zavarosak, és az ellentétek forrása mindenekelőtt az, hogy ki hogyan is értelmezi ezeket. A minimumbér és a filmek újrahasznosításából befolyó járulékok emeléséből adódó éves többletköltség a három év során csupán 2,7 százalék lenne, állítják az írók, ám ez a producereknek ugyanezen adatok alapján ennek több mint a háromszorosára jött ki, részben, mivel az írók jelentős része a minimumbérnél jóval többet kap. Az újrahasznosításból eredő járulékokat viszont sok területen befagyasztanák a producerek, és olyan megegyezésre törekszenek, amely lehetőve tenné, hogy a filmeket többletköltség nélkül vetíthessék újra bizonyos időn belül. Ez önmagában komoly veszteségekkel járna az íróknak, tovább rontva az eddig sem túl nagylelkű ajánlatot. A WGA már kilátásba helyezte, hogy amennyiben nem történik érdemi előrelépés, ösztönözni fogja tagjait, hogy szerződés nélkül dolgozzanak az első két hónapban, majd csatlakozzanak a színészek sztrájkjához - feltéve persze, hogy a színészek időközben nem jutnak egyezségre. Hiszen míg a járulékokkal kapcsolatban egyeznek a két tábor érdekei, az írók a szerzői jogok területén is komoly változásokat szeretnének látni. A város történetében sokszor mellőzött alkotók ellenzik például a filmek előtt néha feltűnő, egyes rendezőknek egyéni alku során biztosított "A film by..." felirat használatát, ám az eltörlése a rendezők céhével (DGA) kötött megállapodást sértené. Szeretnék továbbá, ha a kollektív szerződés biztosítaná nekik, hogy részt vehessenek a szereplőválogatásban, bejárásuk lehessen a forgatásokra, és joguk legyen megnézni az aznapi musztereket. A Jeffrey Katzenberg vezette tárgyalóbizottság álláspontja szerint azonban az írók megnövelt beleszólása elkerülhetetlenül meghosszabbítaná és így drágábbá is tenné a gyártási folyamatot.

Tulajdonképpen a Schönhauser alléra indultam, a Kunstmeile elnevezésű rendezvényre, melynek keretében - legalábbis a műsorfüzet szerint - több száz nemzetközi rangú képzőművész állít ki a végeláthatatlanul hosszú utcában, illetve a közeli szabad tereken és parkokban. Előtte azonban beugrottam egy kisgalériába megtudni, hogy pontosan mikor is nyílik Tom Wasselmann-nak, az amerikai pop art jeles képviselőjének tárlata.

Amagas irodalom persze mindig is kereste a széles olvasóközönség kegyeit, Petőfi, az első megélhetési költő legalább akkora elánnal formálta imidzsét, mint a verseit. És az is vitathatatlan, hogy a kilencvenes évek elejének sztenderd írói szólamánál, hogy tudniillik az irodalom azért veszít a súlyából, mert nincs többé politikai tétje, és a rendszerváltás utáni hatalmi garnitúrák regénypoétikai finomságok iránt tanúsított mélységes közönye lenne okolható a hülye olvasók elhidegüléséért, nos, ennél a gőgös rinyálásnál biztosan jobb stratégia az önostorozás. Csak éppen hamis. A kortárs irodalom nem az a magába forduló, önemésztő lény, aminek egynémely kortárs írók láttatni (és látni?) szeretnék, nem mondott le az általános érvényről és az örök emberiről, nem mondott le az olvasóról, hiszen neki mondja, amit mond; ahhoz képest például, hogy "Azt mondja, aki él" (Kukorelly), az hogy "Talán eltűnök hirtelen" (Attila): magánbeszéd. A magam részéről nem örülök annak, ha a kortárs irodalom (melynek részét képezem) úgy nyeleti le magát, mint valami keserű pirulát, ha kényszeresen hastáncba csomagolja és acidpartyval turbózza fel a felolvasóestet, mint ahogy azt se szeretném, ha a büfézésből beterelnének egy eposz utolsó akkordjaira, pedig én hastáncolni jöttem. Abból, hogy a felolvasások jórészt unalmasak, ami tagadhatatlan, nem az következik, hogy a felolvasás mint műfaj vált unalmassá (meghaladottá), hanem az, hogy unalmasak a felolvasott művek. Arról, hogy az irodalom mit gondol saját közönségéről, mi sem árulkodik jobban, mint hogy mit tekint közönségbarát megnyilvánulásnak. Rendszerint a néhol szellemességbe átcsapó jópofizást.

Anagy fehér bálna 1985-ben halt meg Hollywoodban, magányosan. Indulásakor a moziipar és Amerika dédelgetett fenegyereke volt. Színész, rendező, díszlettervező, a kinematográfikus nyelv megszállott újítója, gegmen és amit akartok.

Nekem aztán bármit mondhatnának a kicsi, fájdalmukban is hallgatagon mosolygó, karaoke-függő, tektonikus katasztrófák tekintetében jól kondicionált, keletkezésmítoszaik szerint testvéri incesztusból termett japán emberekről, minden momentum érdekes volna, lévén, hogy soha nem jártam még a felkelő nap országában, sőt egy-két metropolis forgatagát kivéve nagyobb csoportokban sem láttam őket fel-alá menetelni. Olvastam persze Gibbson könyveit, és láttam a Blade Runner című filmet meg a többit, amelyekben az utópisztikus társadalom nagyon jellemző szociális, tudományos és kulturális szegmensét képezi a japánság. Fejtettem le már a netről manga-animációt, ültem Suzukiban, és láttam úgy visszatérni Japánból a jelenlegi magyar nagykövetet a Tilos az Á-ba, hogy már csak hajlongott, mint aki mindent tud - de a világnak azt a részét igazából mindig is a jótékony lávafüst és tengeri pára rejtette el előlem.

Becsületes kocsmazeneként a hatvanas években terjedt el az ír. A falusi daloknak e városi formája hangszeres kíséretet: gitárt, bendzsót, harmonikát kapott az első madarak, az Amerikából hazatért Clancy Brothers és a Dubliners feltűnésével. Az 1962-es évjáratú Dubliners még ma is működik, legendás énekesei, Luke Kelly és Ronnie Drew híján is megtöltötte ´98 őszén a PeCsa szabadterét, a dalai ugyan már arról szóltak, hogy nincs mit tenni, a Dubliners felett eljárt az idő. A nemkülönben vén róka Chieftains, noha a leghíresebb tradicionális ír zenekarként tartandó számon, a maga módján éppoly úttörő volt a hatvanas években, mint a Dubliners. Seán " Riada baráti köre azzal a szándékkal állt össze, hogy miközben épp a vokális muzsika dívott, feledésbe merülő hangszerekkel instrumentális zenét játsszon, továbbá a pubokkal szemben a koncerttermeket részesítette előnyben. A Chieftains újra divatba hozta azt a zenét, amely már kiment a divatból - nagyjából erre hivatkozva nevezte ki a Melody Maker 1975-ben az év zenekarának, a Rolling Stones és a Led Zeppelin előtt. Az ezt követő huszonöt évet jelentős számú aranylemez és Grammy-díj súlyosbította, de a world music történetébe inkább konceptalbumaival és a tradicionális muzsika határainak tágításával írta be magát a zenekar. Az írországi mellett sokat köszönhet neki a bretagne-i és a spanyolországi (Celtic Wedding, illetve Santiago albumok) kelta tradíció, de éppily fontos a nyitottsága a pop-rock sztárok (Sting, Van Morrison, Tom Jones, Sinead O´Connor, Marianne Faithfull) és a különféle nemzetiségű népzenészek (Carlos Nunez, Ry Cooder, Los Lobos) előtt.

Azt, hogy mitől is független a független filmes vagy a független film - talán még egymástól is -, hagyjuk inkább, lehetetlen a zárt meghatározás. Mondjuk a megrendelői háttértől, elvárásoktól mindenképpen. Aztán ettől kezdve már minden lehetséges - ezen a szemlén senki sem előzsűrizett. Így aztán volt is minden: kínos igyekezet, túltengő önbizalom, morális megbillenés, szkeptikus önkiteljesülés, nyúlós érzelgés, öntetszelgés, humor és gyönyörűség. És hogy kik is ezek az emberek, akik elküldik a filmjeiket a függetlenek idén már hetvenéves szervezete, az MAFSZ szemléire? Életfogytiglani amatőröktől az éppen érvényes filmkánonba is bekerült professzionalistákig, a felvevőgéppel játszadozni frissiben kedvet kapott középiskolásoktól agyas önterapeutákig húzódik a mezőny.

Színházi fesztivált nézni mindenütt jó, de legjobb máshol. A széles Londonban például amellett, hogy

Szombaton a Fészekben összegyűlt, hogy szakmaként viselkedjen, a filmrendezők közép- és idősödő generációja, elvétve egy-két fiatal, csupa olyan erő, aki évek óta egyéni kijáróként hordja össze a filmrevalót.

Több kiló, jórészt betűkkel telenyomott papír, a friss folyóirattermés egy csekély,