Szakdolgozatát a felvidéki szárnyas oltárokon található arany hátterek mustráiról (mintázatáról) írta, doktoriját a sodronyzománcokról. Az egyetem elvégzése után, 1968-ban jutott el Párizsba, de nem csupán az ott látott kiállítások miatt kötelezte el magát a kortárs művészet mellett, hiszen már az egyetem alatt is látogatta a magyar absztrakt művészek lakáskiállításait (Rottenbiller utca, Zuglói Kör, Petrigalla-lakás), követte a Képzőművészeti Főiskola növendékeinek munkáit, párhuzamosan pedig beleásta magát a strukturalizmusba és a szemiotikába. Minderről naplót vezetett (Ahogy azt Móricka elképzeli), valamint a művet és annak dokumentációját azonossá tevő Elképzelés-projektjével (1971) nem csupán támogatta, hanem generálta is a magyar koncept(uális) művészet megjelenését. A balatonboglári Kápolnatárlatokon pedig saját akcióval jelentkezett (Kézfogás akció. Cseh, szlovák és magyar művészek találkozója, 1972).
Miközben a Művészettörténeti Kutatócsoportnál dolgozott, kiállításokat szervezett olyan szubkulturális helyszíneken, mint a Fiatal Művészek Klubja, majd később a Józsefvárosi Ganz Művelődési Központ (itt volt Erdély Miklós és Maurer Dóra rajzszakköre, ahogy itt kapott helyet 1977-ben az első magyarországi videóművészeti bemutató, és itt voltak Hajas Tibor és Molnár Gergely filmtörténeti előadásai is). 1980-ban részt vett az Iparterv-kiállításokat feldolgozó félszamizdat-kiadvány készítésében. Utólag visszatekintve ez volt Beke „aranykora”; 1980 körül meghaltak az általa kedvelt (nagyra tartott) művészek (Hajas, Altorjai Sándor), ráadásul megjelent egy új, némileg külső hatáson alapuló és intézményi szinten is elfogadott, posztmodern festészeti irányzat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
