Szakdolgozatát a felvidéki szárnyas oltárokon található arany hátterek mustráiról (mintázatáról) írta, doktoriját a sodronyzománcokról. Az egyetem elvégzése után, 1968-ban jutott el Párizsba, de nem csupán az ott látott kiállítások miatt kötelezte el magát a kortárs művészet mellett, hiszen már az egyetem alatt is látogatta a magyar absztrakt művészek lakáskiállításait (Rottenbiller utca, Zuglói Kör, Petrigalla-lakás), követte a Képzőművészeti Főiskola növendékeinek munkáit, párhuzamosan pedig beleásta magát a strukturalizmusba és a szemiotikába. Minderről naplót vezetett (Ahogy azt Móricka elképzeli), valamint a művet és annak dokumentációját azonossá tevő Elképzelés-projektjével (1971) nem csupán támogatta, hanem generálta is a magyar koncept(uális) művészet megjelenését. A balatonboglári Kápolnatárlatokon pedig saját akcióval jelentkezett (Kézfogás akció. Cseh, szlovák és magyar művészek találkozója, 1972).
Miközben a Művészettörténeti Kutatócsoportnál dolgozott, kiállításokat szervezett olyan szubkulturális helyszíneken, mint a Fiatal Művészek Klubja, majd később a Józsefvárosi Ganz Művelődési Központ (itt volt Erdély Miklós és Maurer Dóra rajzszakköre, ahogy itt kapott helyet 1977-ben az első magyarországi videóművészeti bemutató, és itt voltak Hajas Tibor és Molnár Gergely filmtörténeti előadásai is). 1980-ban részt vett az Iparterv-kiállításokat feldolgozó félszamizdat-kiadvány készítésében. Utólag visszatekintve ez volt Beke „aranykora”; 1980 körül meghaltak az általa kedvelt (nagyra tartott) művészek (Hajas, Altorjai Sándor), ráadásul megjelent egy új, némileg külső hatáson alapuló és intézményi szinten is elfogadott, posztmodern festészeti irányzat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
