Most már hiába nézünk be a kirakat üvegén, Nagy Bálint elment. Megszökött az örök hippi, az otthonos helyet teremtő kívülálló. Sok történet szereplője, jellemzően inkább főszereplője volt, de ezeket már egyre kevesebben őrzik. Volt iskolai bajkeverő, világra éhes építész, ács és tetőfedő, a rendszerváltó demokratikus ellenzék egyik vezéralakja. Ott volt Rajk László nevezetes „butikjának” születésekor, a Beszélő szerkesztőségében, kortárs művészeti aukciót rendezett a Szeta javára, együtt lakott és főzött Petri Györggyel. Megfigyelték, letartóztatták, kihallgatták, de egyik sem érdekelte. Nem sakkozott a körülményekkel, nem kereste a jobb lehetőségeket. Élt, ahogy azt gyerekkora óta elképzelte: társakkal vagy azok nélkül, de a makacs, mozdíthatatlan hite szerint. Egyszerre volt megosztó és egyesítő, hiszen akárhol volt és akárhányan vették is körül, „egyedül brummogó” maradt. Mindenkit ismert és mindenkivel egyformán bánt: méltósággal. Sokan ezt rátartiságnak látták, különösen azok, akikkel összeveszett, és tény, hogy ritkán mutatott hajlandóságot a békülésre. Aki megy, az menjen.
Néha ő is odébb ment: dolgozott Franciaországban és élt Amerikában, aztán hazajött. Csinált díszletet, művészeti galériát, irodalmi rendezvénysorozatot és tetőt. Nem ismert határokat a fizikai munka és a kultúra között, nem választotta szét, ami egybetartozott. Talán otthonról hozta ezt a ritka attitűdöt, a nagyszülők makói házából, ahová bejáratos volt Móra Ferenctől Juhász Gyuláig, Bartóktól József Attiláig mindenki, aki megfordult arrafelé. Vagy talán a Balassi Bálint után kapott keresztnév ütött olyan pecsétet az életére, amitől sosem próbált megszabadulni? Esetleg a makói parasztfiúból, majd parasztpárti politikusból kommunistává lett apa makacssága, aki téeszelnökként először hozott be fóliasátrat Magyarországra, és bevezette a háztáji gazdálkodást akkor, amikor erre még senki nem látott esélyt.
Ez a határtalanság, a körülmények súlya iránti közömbösség hozta magával, hogy Nagy Bálint a maga társadalmi helyével sem foglalkozott. Rajk és Bachman Gábor mellett ő volt a hazai posztmodern építészet harmadik nagy alakja, de erre sem épített karriert, ahogyan a demokratikus ellenzékben betöltött szerepére sem. Inkább építészeti galériát csinált a Hajós utcai irodája alatt, ahogy New Yorkban látta; az építészetet beemelte az alternatív kultúra főáramába, zenei és irodalmi eseményekkel körítette, odaszoktatta a fél várost.
2009-ben pályázta meg a Budapesti Építész Kamara állandó kiállítóhelyének művészeti vezetői posztját, meg is nyerte, és a keze alatt megszületett a FUGA, amely sokkal több lett, mint amit a kiírók valaha is álmodhattak. Rövidesen odaszokott mindenki, akit érdekelt az építészet, de megjelent ott a kortárs kultúra többi ága is, a zene, az irodalom, a képzőművészet, a film, a színház. A kirakat üvegtábláin keresztül jól belátható közös – és ami a legfontosabb: szabad – tér mögött befelé és lefelé egy mesebeli, labirintusszerű kincses barlang tárult fel, amelynek minden pontján, Bálint asztalától a legbelső termekig, mindig történt valami. Évente vagy 600 program zajlott itt. Néhány évig itt működött Közép-Európa máig egyetlen építészeti karakterű rádiócsatornája, kiállítások érkeztek a világ minden tájáról, egyetemi tanszékek, építészkollektívák, tájépítészek, dizájnerek, fotográfusok, képzőművészek mutatták be munkáikat, könyvbemutatók, előadások, viták, szakmai tanácskozások zajlottak. És fantasztikus koncertek is – Kurtágtól és Eötvös Pétertől a jazzig vagy az egyházi zenéig –, felolvasások, megemlékezések, székfoglalók és születésnapi köszöntők – mindez ingyenesen, bárki számára elérhető és élvezhető módon.
2019-ben, amikor a FUGA betöltötte a 10. évét, többhetes rendezvénysorozattal ünnepelték – nem a múltat, hanem a következő tíz évet. Magyarországon ekkor Nagy Bálint csinált elsőként olyan művészeti aukciót, amelyen az építészeti rajzok és makettek is műalkotásként szerepeltek. És amikor 2020 elején minden bezárt, előrukkolt a FUGA Mikrokozmosz ötperces világhálós etűdjeivel, amivel szintén iskolát teremtett. Ezzel sikerült folyamatos kapcsolatot tartania a kényszerűen távol maradó közönséggel, de ami hosszú távon még sokkal fontosabb: egészen rendkívüli örökséget adott vele az utókornak. Aki végignézi a 365 epizód legalább egynegyedét, hű képet kap arról, milyen volt Magyarország 2020-ban. Nem csupán az építészet, vagy akár a legtágabban értelmezett kultúra szemszögéből: azáltal, hogy mindössze annyit kért a FUGA történetéhez valamilyen módon kapcsolódó 365 embertől, hogy beszéljen, amiről akar, teljes körképet adott.
Itt a kulcs: a szabadság. Az általa kigondolt és 13 éven át vezetett FUGA megy tovább, és remélhetően a Bálinttól örökölt, ritka kincsként megtapasztalt szabadságfok is megmarad. És bízom abban is, hogy Mélyi József 2019-es köszöntőjében megfogalmazott vágykép – hogy a szakállas, szúrós tekintetű gazda fából faragott, életnagyságú szobra ott álljon majd karba font kézzel a kirakatüveg mögött – előbb-utóbb szintén valóra válik.
