Nekrológ

Egyedül brummogó

Nagy Bálint (1949–2022)

  • Götz Eszter
  • 2022. február 9.

Képzőművészet

Üres lett a FUGA utcára néző nagy kirakatablaka, amelynek túloldalán tizenhárom éven át ült Nagy Bálint, hosszú szakálla fölötti szúrós tekintetével végigmérve minden belépőt. Akár meg is lehetett volna ijedni attól a vizslató szempártól, de a második alkalommal már tudta a látogató: csupán a gazda figyelme és jól-rosszul titkolt öröme sugárzik belőle. Az öröm, hogy ott vagy, hogy vágysz arra a hihetetlenül sokféle élményre, amit a hely kínál.

Most már hiába nézünk be a kirakat üvegén, Nagy Bálint elment. Megszökött az örök hippi, az otthonos helyet teremtő kívülálló. Sok történet szereplője, jellemzően inkább főszereplője volt, de ezeket már egyre kevesebben őrzik. Volt iskolai bajkeverő, világra éhes építész, ács és tetőfedő, a rendszerváltó demokratikus ellenzék egyik vezéralakja. Ott volt Rajk László nevezetes „butikjának” születésekor, a Beszélő szerkesztőségében, kortárs művészeti aukciót rendezett a Szeta javára, együtt lakott és főzött Petri Györggyel. Megfigyelték, letartóztatták, kihallgatták, de egyik sem érdekelte. Nem sakkozott a körülményekkel, nem kereste a jobb lehetőségeket. Élt, ahogy azt gyerekkora óta elképzelte: társakkal vagy azok nélkül, de a makacs, mozdíthatatlan hite szerint. Egyszerre volt megosztó és egyesítő, hiszen akárhol volt és akárhányan vették is körül, „egyedül brummogó” maradt. Mindenkit ismert és mindenkivel egyformán bánt: méltósággal. Sokan ezt rátartiságnak látták, különösen azok, akikkel összeveszett, és tény, hogy ritkán mutatott hajlandóságot a békülésre. Aki megy, az menjen.

 
Fotó: Sióréti Gábor 

Néha ő is odébb ment: dolgozott Franciaországban és élt Amerikában, aztán hazajött. Csinált díszletet, művészeti galériát, irodalmi rendezvénysorozatot és tetőt. Nem ismert határokat a fizikai munka és a kultúra között, nem választotta szét, ami egybetartozott. Talán otthonról hozta ezt a ritka attitűdöt, a nagyszülők makói házából, ahová bejáratos volt Móra Ferenctől Juhász Gyuláig, Bartóktól József Attiláig mindenki, aki megfordult arrafelé. Vagy talán a Balassi Bálint után kapott keresztnév ütött olyan pecsétet az életére, amitől sosem próbált megszabadulni? Esetleg a makói parasztfiúból, majd parasztpárti politikusból kommunistává lett apa makacssága, aki téeszelnökként először hozott be fóliasátrat Magyarországra, és bevezette a háztáji gazdálkodást akkor, amikor erre még senki nem látott esélyt.

Ez a határtalanság, a körülmények súlya iránti közömbösség hozta magával, hogy Nagy Bálint a maga társadalmi helyével sem foglalkozott. Rajk és Bachman Gábor mellett ő volt a hazai posztmodern építészet harmadik nagy alakja, de erre sem épített karriert, ahogyan a demokratikus ellenzékben betöltött szerepére sem. Inkább építészeti galériát csinált a Hajós utcai irodája alatt, ahogy New Yorkban látta; az építészetet beemelte az alternatív kultúra főáramába, zenei és irodalmi eseményekkel körítette, odaszoktatta a fél várost.

2009-ben pályázta meg a Budapesti Építész Kamara állandó kiállítóhelyének művészeti vezetői posztját, meg is nyerte, és a keze alatt megszületett a FUGA, amely sokkal több lett, mint amit a kiírók valaha is álmodhattak. Rövidesen odaszokott mindenki, akit érdekelt az építészet, de megjelent ott a kortárs kultúra többi ága is, a zene, az irodalom, a képzőművészet, a film, a színház. A kirakat üvegtábláin keresztül jól belátható közös – és ami a legfontosabb: szabad – tér mögött befelé és lefelé egy mesebeli, labirintusszerű kincses barlang tárult fel, amelynek minden pontján, Bálint asztalától a legbelső termekig, mindig történt valami. Évente vagy 600 program zajlott itt. Néhány évig itt működött Közép-Európa máig egyetlen építészeti karakterű rádiócsatornája, kiállítások érkeztek a világ minden tájáról, egyetemi tanszékek, építészkollektívák, tájépítészek, dizájnerek, fotográfusok, képzőművészek mutatták be munkáikat, könyvbemutatók, előadások, viták, szakmai tanácskozások zajlottak. És fantasztikus koncertek is – Kurtágtól és Eötvös Pétertől a jazzig vagy az egyházi zenéig –, felolvasások, megemlékezések, székfoglalók és születésnapi köszöntők – mindez ingyenesen, bárki számára elérhető és élvezhető módon.

2019-ben, amikor a FUGA betöltötte a 10. évét, többhetes rendezvénysorozattal ünnepelték – nem a múltat, hanem a következő tíz évet. Magyarországon ekkor Nagy Bálint csinált elsőként olyan művészeti aukciót, amelyen az építészeti rajzok és makettek is műalkotásként szerepeltek. És amikor 2020 elején minden bezárt, előrukkolt a FUGA Mikrokozmosz ötperces világhálós etűdjeivel, amivel szintén iskolát teremtett. Ezzel sikerült folyamatos kapcsolatot tartania a kényszerűen távol maradó közönséggel, de ami hosszú távon még sokkal fontosabb: egészen rendkívüli örökséget adott vele az utókornak. Aki végignézi a 365 epizód legalább egynegyedét, hű képet kap arról, milyen volt Magyarország 2020-ban. Nem csupán az építészet, vagy akár a legtágabban értelmezett kultúra szemszögéből: azáltal, hogy mindössze annyit kért a FUGA történetéhez valamilyen módon kapcsolódó 365 embertől, hogy beszéljen, amiről akar, teljes körképet adott.

Itt a kulcs: a szabadság. Az általa kigondolt és 13 éven át vezetett FUGA megy tovább, és remélhetően a Bálinttól örökölt, ritka kincsként megtapasztalt szabadságfok is megmarad. És bízom abban is, hogy Mélyi József 2019-es köszöntőjében megfogalmazott vágykép – hogy a szakállas, szúrós tekintetű gazda fából faragott, életnagyságú szobra ott álljon majd karba font kézzel a kirakatüveg mögött – előbb-utóbb szintén valóra válik.

Neked ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.