Van olyan, hogy önmagában egy kiállítás nem is kiállítás, csak afféle felhívás, jelzés. Az OSZK-ban most épp erről van szó, ugyanis a kis Ereklyetérben berendezett, néhány vitrinből és nagyon sok reprodukált vízjelből álló tárlat ha fel is kelti az érdeklődést, ki nem elégíti. Feltehetőleg nem is próbálták nagyszabásúra tervezni a némileg könyvészetinek, némileg ipartörténetinek szánt kiállítást. A háromkerekes vízimalom, amelynek termékeiről itt most szó van, a Teplic-patak völgyében, 1613 és 1885 között működött korszerű papírkészítő manufaktúraként, s az itteni papír látta el az ország nagy részét, sőt Európába is exportáltak. Tehát a malom 400 éves, és ha másoknak nem, de a bibliofilek különböző alfajainak ez mégiscsak említésre méltó dátum. Ráadásul a vízjel és a vízjelkutatás még a - közérdeklődésnek ritkán örvendő - könyvészeten belül is marginális téma. Ki tudta például, hogy digitális, kereshető magyar vízjeltárunk is van? Ugye!
Így hát a szándék mindenképp üdvözlendő: belelátunk egy papírmalom életébe (makettszerűen legalábbis), reprodukált szitákat és rizsmákat raknak elénk - ez így kézzelfogható. Különösen nehéz azonban magát a vízjelet látványosan kiállítani: a régi kéziratok vagy nyomtatványok csak átvilágítva mutatják meg művészileg és motivikusan is izgalmas jelvényeiket. De erre hiába várunk. A nem túl ötletesen megoldott tárlókban se átvilágítás, se más nem segít. Hiába van kirakva rengeteg kuruc kori irat, muszáj hozomra elhinnünk, hogy valóban az a teplici papír és az a postakürtös (kétfejű sasos, egyszarvús, tulipános stb.) vízjel van ott - látni ugyanis nem látjuk. Mindenesetre azért elhisszük, és már annak örülünk, hogy egyáltalán megpróbálták felhívni a figyelmünket a vízjelek csodálatos életére. Jövünk legközelebb is, hátha többet látunk.
Országos Széchényi Könyvtár Ereklyetere, nyitva november 16-ig
