Interjú

„Bármikor képesek mosolyogni”

Stekovics Gáspár festő, fotográfus

Legtöbben az íróportréiról ismerik. Megörökítette a szigligeti Alkotóház mára már nem létező világát, majd a szombathelyi Weöres Sándor Színházban lelt otthonra. A Képpel/írott/színház című albumának második, bővített kiadásáról beszélgettünk, és arról, hogy lehet-e közelebb hozni egy-egy képpel a teljes személyiséget.

Magyar Narancs: Az első albumod, A képpel írott táj a szigligeti Alkotóházat mutatja be.

Stekovics Gáspár: Szigliget az origóm. Gyerekként volt ugyan egy kis házunk a faluban, akkoriban az alkotóház csak a szép kertet jelentette számomra, ahová 2008-tól már saját jogon, a művészeti alap tagjaként járhattam. Csodás élmény volt, hogy akiket csak olvastam addig, most együtt ebédelek velük vagy együtt várakozunk a fürdőszobára – akkor ugyanis még nem járt fürdő a szobákhoz. És jött Csaplár, akit mindig – ahogy ő mondta – az évszakhoz illő kelmében, azaz nyáron fehérben, télen feketében láttunk, itt azonban legtöbbször a dereka körül egy törülközővel. Már a legelején erős volt az érzés, hogy ezt a hangulatot valahogy meg kellene örökítenem. Hogyan ragadható meg a hely szelleme? Fessem vagy rajzoljam? Kissé macerásnak tűnt. Elkezdtem hát módszeresen fényképezni az alkotóház vendégeit. Persze a felújítás előtti kastélyról beszélek, ahová valóban csak művészek járhattak. 2015 után már meg sem lehetett volna csinálni ezeket a képeket, és nemcsak azért, mert sorra veszítjük el az alkotókat. A ház korábban szabad hely volt, most két hatalmas plazmatévé uralja a legendás könyvtárat, amelyet bűn volt szétdúlni. Negyven évet őriztek a lerobbant, szétült fotelek.

Sokat kaptam a helytől, megteremtette a személyes találkozások lehetőségét. Ismerni kell az alanyokat ahhoz, hogy tudjam, milyen módon akarom megörökíteni őket. Egy portrénál legfőbb a bizalom. Valamiért ezek a nagyok beengedtek a bizalmi köreikbe, meghívtak magukhoz, többükkel barátságok is születtek. Főképp az esti beszélgetések voltak fontosak. Este kilenc-tíz körül lassan benépesült a terasz, mindenki hozott bort, elkezdődött a beszélgetés. Ha untad, elmentél, állandó mozgásban volt a társaság. Esterházy ebben verhetetlen volt: egyszer csak ott volt, majd ugyanolyan hirtelen tűnt el. Aki csak távolról nézi a nagy írókat, nem látja azt a sok játékos pillanatot, amelyek ott vannak a komolyság visszáján. Egyszer például együtt mentünk a strandra Esterházyval, a hátsó kapunál fordultunk ki éppen, Jerry Lee Lewis – akit mindketten imádtunk – üvöltetve szólt az autóban. A kanyarban majdnem nekünk jött valaki. Péter, mintha valóban egy koncerten lenne, kikiabált: „Gyere nekünk, te állat!” Aztán megijedt, mind a szituáció abszurditásától, mind a saját reakciójától, és egy pillanattal később már a komoly író nézett maga elé. De az is jó móka volt, amikor az írók csapatban, a nagy, lepelszerű újságjaikkal kimentek a strandra, és utána egész este azzal ugratták egymást, kit hányan ismertek fel, és kitől hányan kértek autogramot. Esterházy nem tudott hibázni, öröm volt vele lenni. De venni kellett a szarkazmusát. Eltűnt vele egy világ.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.