Interjú

„Bármikor képesek mosolyogni”

Stekovics Gáspár festő, fotográfus

Legtöbben az íróportréiról ismerik. Megörökítette a szigligeti Alkotóház mára már nem létező világát, majd a szombathelyi Weöres Sándor Színházban lelt otthonra. A Képpel/írott/színház című albumának második, bővített kiadásáról beszélgettünk, és arról, hogy lehet-e közelebb hozni egy-egy képpel a teljes személyiséget.

Magyar Narancs: Az első albumod, A képpel írott táj a szigligeti Alkotóházat mutatja be.

Stekovics Gáspár: Szigliget az origóm. Gyerekként volt ugyan egy kis házunk a faluban, akkoriban az alkotóház csak a szép kertet jelentette számomra, ahová 2008-tól már saját jogon, a művészeti alap tagjaként járhattam. Csodás élmény volt, hogy akiket csak olvastam addig, most együtt ebédelek velük vagy együtt várakozunk a fürdőszobára – akkor ugyanis még nem járt fürdő a szobákhoz. És jött Csaplár, akit mindig – ahogy ő mondta – az évszakhoz illő kelmében, azaz nyáron fehérben, télen feketében láttunk, itt azonban legtöbbször a dereka körül egy törülközővel. Már a legelején erős volt az érzés, hogy ezt a hangulatot valahogy meg kellene örökítenem. Hogyan ragadható meg a hely szelleme? Fessem vagy rajzoljam? Kissé macerásnak tűnt. Elkezdtem hát módszeresen fényképezni az alkotóház vendégeit. Persze a felújítás előtti kastélyról beszélek, ahová valóban csak művészek járhattak. 2015 után már meg sem lehetett volna csinálni ezeket a képeket, és nemcsak azért, mert sorra veszítjük el az alkotókat. A ház korábban szabad hely volt, most két hatalmas plazmatévé uralja a legendás könyvtárat, amelyet bűn volt szétdúlni. Negyven évet őriztek a lerobbant, szétült fotelek.

Sokat kaptam a helytől, megteremtette a személyes találkozások lehetőségét. Ismerni kell az alanyokat ahhoz, hogy tudjam, milyen módon akarom megörökíteni őket. Egy portrénál legfőbb a bizalom. Valamiért ezek a nagyok beengedtek a bizalmi köreikbe, meghívtak magukhoz, többükkel barátságok is születtek. Főképp az esti beszélgetések voltak fontosak. Este kilenc-tíz körül lassan benépesült a terasz, mindenki hozott bort, elkezdődött a beszélgetés. Ha untad, elmentél, állandó mozgásban volt a társaság. Esterházy ebben verhetetlen volt: egyszer csak ott volt, majd ugyanolyan hirtelen tűnt el. Aki csak távolról nézi a nagy írókat, nem látja azt a sok játékos pillanatot, amelyek ott vannak a komolyság visszáján. Egyszer például együtt mentünk a strandra Esterházyval, a hátsó kapunál fordultunk ki éppen, Jerry Lee Lewis – akit mindketten imádtunk – üvöltetve szólt az autóban. A kanyarban majdnem nekünk jött valaki. Péter, mintha valóban egy koncerten lenne, kikiabált: „Gyere nekünk, te állat!” Aztán megijedt, mind a szituáció abszurditásától, mind a saját reakciójától, és egy pillanattal később már a komoly író nézett maga elé. De az is jó móka volt, amikor az írók csapatban, a nagy, lepelszerű újságjaikkal kimentek a strandra, és utána egész este azzal ugratták egymást, kit hányan ismertek fel, és kitől hányan kértek autogramot. Esterházy nem tudott hibázni, öröm volt vele lenni. De venni kellett a szarkazmusát. Eltűnt vele egy világ.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!

Neked ajánljuk