Interjú

„Bármikor képesek mosolyogni”

Stekovics Gáspár festő, fotográfus

Legtöbben az íróportréiról ismerik. Megörökítette a szigligeti Alkotóház mára már nem létező világát, majd a szombathelyi Weöres Sándor Színházban lelt otthonra. A Képpel/írott/színház című albumának második, bővített kiadásáról beszélgettünk, és arról, hogy lehet-e közelebb hozni egy-egy képpel a teljes személyiséget.

Magyar Narancs: Az első albumod, A képpel írott táj a szigligeti Alkotóházat mutatja be.

Stekovics Gáspár: Szigliget az origóm. Gyerekként volt ugyan egy kis házunk a faluban, akkoriban az alkotóház csak a szép kertet jelentette számomra, ahová 2008-tól már saját jogon, a művészeti alap tagjaként járhattam. Csodás élmény volt, hogy akiket csak olvastam addig, most együtt ebédelek velük vagy együtt várakozunk a fürdőszobára – akkor ugyanis még nem járt fürdő a szobákhoz. És jött Csaplár, akit mindig – ahogy ő mondta – az évszakhoz illő kelmében, azaz nyáron fehérben, télen feketében láttunk, itt azonban legtöbbször a dereka körül egy törülközővel. Már a legelején erős volt az érzés, hogy ezt a hangulatot valahogy meg kellene örökítenem. Hogyan ragadható meg a hely szelleme? Fessem vagy rajzoljam? Kissé macerásnak tűnt. Elkezdtem hát módszeresen fényképezni az alkotóház vendégeit. Persze a felújítás előtti kastélyról beszélek, ahová valóban csak művészek járhattak. 2015 után már meg sem lehetett volna csinálni ezeket a képeket, és nemcsak azért, mert sorra veszítjük el az alkotókat. A ház korábban szabad hely volt, most két hatalmas plazmatévé uralja a legendás könyvtárat, amelyet bűn volt szétdúlni. Negyven évet őriztek a lerobbant, szétült fotelek.

Sokat kaptam a helytől, megteremtette a személyes találkozások lehetőségét. Ismerni kell az alanyokat ahhoz, hogy tudjam, milyen módon akarom megörökíteni őket. Egy portrénál legfőbb a bizalom. Valamiért ezek a nagyok beengedtek a bizalmi köreikbe, meghívtak magukhoz, többükkel barátságok is születtek. Főképp az esti beszélgetések voltak fontosak. Este kilenc-tíz körül lassan benépesült a terasz, mindenki hozott bort, elkezdődött a beszélgetés. Ha untad, elmentél, állandó mozgásban volt a társaság. Esterházy ebben verhetetlen volt: egyszer csak ott volt, majd ugyanolyan hirtelen tűnt el. Aki csak távolról nézi a nagy írókat, nem látja azt a sok játékos pillanatot, amelyek ott vannak a komolyság visszáján. Egyszer például együtt mentünk a strandra Esterházyval, a hátsó kapunál fordultunk ki éppen, Jerry Lee Lewis – akit mindketten imádtunk – üvöltetve szólt az autóban. A kanyarban majdnem nekünk jött valaki. Péter, mintha valóban egy koncerten lenne, kikiabált: „Gyere nekünk, te állat!” Aztán megijedt, mind a szituáció abszurditásától, mind a saját reakciójától, és egy pillanattal később már a komoly író nézett maga elé. De az is jó móka volt, amikor az írók csapatban, a nagy, lepelszerű újságjaikkal kimentek a strandra, és utána egész este azzal ugratták egymást, kit hányan ismertek fel, és kitől hányan kértek autogramot. Esterházy nem tudott hibázni, öröm volt vele lenni. De venni kellett a szarkazmusát. Eltűnt vele egy világ.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”