A Balatontól egy fertályórányira, Marcalitól keletre, a Lengyeltóti Zichy-kastélytól délnyugatra fekszik Nikla, a hétszáz fős kis falu. Legfőbb nevezetességét, a Berzsenyi-emlékházat akarnánk megnézni, de a netes forrásokkal ellentétben, miszerint nyitva van, történetesen zárva van. Olyannyira, hogy az illetéktelenek belépését fekete betűs felirat tiltja. Ám odabent munkások mozognak, és ősi somogyi igazság, hogy minden nagykapu mellett van egy kiskapu (és viszont). Ennek jegyében telefonálunk a polgármesteri hivatalba a helyzet iránt érdeklődve, mire a polgármester asszony engedélyezte a belépést a munkaterületre.
Mintha Dániel gazda jönne elő, a kaposvári cég vezetője istenbizony hasonlít is rá. Büszkén mutatja, hogy homokfúvásos módszerrel letisztították a zsalugáterek eredeti fém részeit, most majd mozognak megint a lamellák. Százmillióból a ház lábazati vízszigetelését oldották meg, az elektromos hálózatot újítják fel, és a műemléki előírásoknak megfelelően homokba rakott hajópadló lesz.
Novemberben cifra átadás, és akkor visszakerül a községi könyvtár meg a Petőfi Irodalmi Múzeum kihelyezett anyaga Berzsenyi Dániel személyes tárgyaival és műveivel.
Nem akarnánk irodalomórát tartani, az életrajz fel van dolgozva szépen, az érettségi tételekben elemezve az Osztályrészem, A magyarokhoz I-II, A közelítő tél metruma, tartalma, mondanivalója. Csak prózaian megjegyeznénk, hogy Berzsenyi Dániel, a klasszikus ódaköltészet mestere, aki maga az érettségiig nem juthatott el, de a soproni líceumban tanult latinul, ki sem tette a lábát magyarhonból, nemhogy Itália és Hellász városait járta volna be. És soha nem volt „függetlenített költő”, a poétaságot szabad idejében művelte, neki valószínűleg a gazdaság vezetése volt az első, és abban elég sikeres volt.
Szabad kószálásra enged minket az építőmester a ház körül; már mindent lefotóztunk, amit az utcafront felől megörökíteni érdemesnek találtunk, így elindulunk a ház mögé. Egyszerű vidéki kúria egyébként, semmi különös, semmi pucc és pompa.
Itt élt Berzsenyi feleségével, Dukai Takách Zsuzsannával, aki tizennégy éves volt, amikor a költő feleségül vette, „együgyűségben talált és abból fel nem szabadított” (bár távollétei alatt levelekben instruálta, mit hogyan tegyen a gazdaság ügyeiben). Itt éltek gyerekei, három fiú és egy lány. Dániel uraság 1836 februárjában halt meg itt. (Dédunokáit 2018-ban penderítették ki az emlékház egyetlen nekik meghagyott szobájából, mint arról a család egyesülete a honlapján kissé keserűen megemlékezik, de ez egy másik történet.)
A falon emléktábla jelzi, hogy „Ebben a házban lakott 1804-tól 1836-ig Berzsenyi Dániel, hazánk legnagyobb ódaköltője.” A tábla avatásán – mint azt az Új-Somogy 1926. szeptember 14-i száma írja – maga Albrecht királyi herceg is jelen volt és frissen avatott leventék előtt mondott buzdító beszédet.
A ház mögött ovális tábla jelzi, hogy ott kezdődik a „természetvédelmi terület”. A tábla maga is műemlék szinte, mivel kihelyezője, a Megyei Tanács V. B. 34 éve megszűnt. Igaz, ez kis idő az örökkévalóságnak.
A gaz térdig ér. Óvatosan lépünk, mert valami földi futó élőlények mozognak a szikkadt növényszárak között. Csak pár lépés után nézünk fel. Ámulunk. Előttünk fenyők, középen fasor vezet a négy hektáros kert mélyére. A közelben elnyűtt pihenőpadok. Mogyoróbokrok. Oldalt gyümölcsös. Almafák. Zöld alma. Piros-sárga cirmos alma. Piros alma. Sárga alma. Pár szem fán maradt szentiváni talán, vagy rétesalma. Éva alma. Arany pármen. Húsvéti rozmaring (még éretlen). Fehér pöttyös alma. Állunk a csendben, nézzük a kertet. A nyár illatai körülöttünk. Tízig kell számolni, hogy ne szóljunk a pillanathoz esdve: „Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” (Bár ez egy másik költő.) Méhek zsonganak, a hullott alma édességére jönnek a darazsakkal. És mert nem tiltja tábla és úgyis az enyészetbe hullana, szakítunk almát. Hármat kóstolunk. A nyári csíkosat, a zöldet és az arany párment.
Mindennek helye van. Gondos kerti tervezés eredménye. A praktikum és a helyi lehetőségek közötti sakkozás. Legyen a ház mögött térség kerti lakomáknak. Legyen pihenőkert. De a leveszöldségért, zöldfűszerekért ne kelljen messzire menni. Legyen a közelben gyümölcs, hogy pár szem almát, barackot pitének bármikor be lehessen siettetni a konyhára. Ilyesmi. Kinézzük Dániel uraságból, aki jó gazda gondosságával járt el minden birtokán. Mindent mértékkel, mindent a maga idejében. Téli estéken aztán az időmértékes verseléssel bíbelődött.
Sietnünk kell sajnos kifelé a hesperi kertből, időre megyünk, eleget bámészkodtunk dologidőben. A háznál éppen pakolnak a munkások és mondják, hogy kicsit odébb vannak szilvák is, különösen finom a ringló.
Meddig él egy gyümölcsfa? Száz évig talán. És ha értő kertésze van, csinál a jó fajtákról bujtást, az anyafa mellé ülteti hogy megmaradjon. A Berzsenyi-kúriát 1985-ben még leszármazottak gondozták, kép van a Nemzeti Archívumban dédunokákról, Berzsenyi Gabrielláról (Köllő Andrásné) és Berzsenyi Piroskáról (Ungár Károlyné). Ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy ami a falak között a családfa, az odakint a gyümölcs, és elvileg nem lehetetlen olyan fa leszármazottja a kertben, amit még a költő ültettett.
Bár az a szelídgesztenye, amit Wesselényivel ültetett, már elszáradt.
Egyébiránt mint levelezésében olvashatjuk, Wesselényinek 1814 novemberében azt írta: „Minap Keszthelyen Gr. Festetits Györggyel véletlen öszvetalálkozván, nagy tisztelettel emlékeze rólad s igen örült hogy Téged látni szerencséje volt, csak azt sajnálta hogy az ifjú Gróf oda haza nem volt. Hozzám is minden emberséget s nagy leereszkedést mutatott, kertjének legbecsesb oltványival megajándékozott s a Georgiconi Examenre invitált, de minthogy azt veté hozzá, hogy akkor valami jó svájczer tehenekkel fog udvarolni, nehezen vehetem magamat az elmenetelre, mert kevély nem vagyok ugyan, de minden legkissebb szemtelenségtől superstitiose irtózom; már most pedig vagy gorombának kell lennem vagy szemtelennek.” A kert végébe tizenhárom jegenye került a Festetics-birtokról és a birtokra néhány svájci tehén. Mit számít akadémiai siker, a költőtársak méltatása, a vármegyei táblabírói cím, a főispán üdvözlő csókja, ha jót tejelnek a svájci tehenek és kitűnő a gabonatermés!
A gazdaságról szóló gondolatait Széchenyi hatására A magyarországi mezei szorgalom némely akadályáról címen foglalta össze, bőven ostorozva a vidéki népesség restségét és azt, hogy nem hajlandó a tanulásra. Elég érdekes olvasmány, a mezőgazdaság korszerűsítését célzó és társadalombölcseleti gondolatok elegye, némi nem píszí-felhanggal. A környék mai állapotát nézve úgy véljük, gondolatait ma sem kéne jelentősebben revideálni, már ami a munkaaktivitást és a tudásra való éhezést illeti.
A „műveljétek kertjeiteket” elvben harmincegy közelítő telet élt le Niklán Berzsenyi, 1836 februárjában halt meg. A Hazai és külföldi tudósítások ezt így jelentette be: „Niklán Somogy vármegyében Egyházas Nagy- Berzsenyi Berzsenyi Dániel úr, hosszasabb betegeskedése, és csak egynéhány napi ágyban fekvése után szélütésben, melly elsőben lábait ’s kezeit, azután hirtelen tüdejét elfogta, életének 60. esztendejében február 24dik napján elhunyt. Elméje ’s öntudása az utolsó szempillanatig megmaradt, és elgyengült testében erős lelke táplálmányt, vigasztalást talált 36 esztendőket véle boldogul élt szelíd nőjének, ’s három lelkes fijainak hív ápolgatásukban. A’ tudomány szerető, ’s jó Hazafiak benne a’ magyar égről egy csillag eltűnését méltán kesergik!”
A kocsibejárónál oldalt a helyiek Trianon-emlékművet helyeztek el, nem tudni miféle indíttatásból. Az egész faluban csak ott volt hely? Találtak valami összefüggést a köztiszteletben álló somogyi Diogenész és a háborús uszítás következménye között? Nem tudjuk. Megállunk még és visszanézünk, az utcáról édes mályvaillat jön, rózsaszínt-fehéret virágzó sövények, utcán játszó bámész gyerekek között indulunk a temető felé.
A költő kertjének végében kanyarodunk oda. Balra, a kis erdősáv mögött sétálhatott fiaival és vendégeivel, értekezhetett a méhészetről, a termésről, lovakrúl is akár; szakíthatott gyümölcsöt, és ha kedve tartotta, gondolatban ott volt, ahol lenni akart. A síremléket Somogy Vármegye állíttatta 1860-ban. Frissen kaszált fű és gyomok illatos szénájában taposunk. Felnézünk az obeliszkre, körbejárjuk és sietünk tovább. Ennyi maradt Berzsenyiből és a versek.
A Pesti Napló 1936. április 26-i számában szenzációként közölte, hogy Merényi Oszkár kaposvári tanár a Berzsenyi-kúrián, ahol a költő dédunokája, Berzsenyi Mária lakik, több irat között eddig ismeretlen Berzsenyi-vers töredéket talált, amit a rendőrség laborja az Akadémia iránti főkapitányi segítségként akkori csúcstechnológiával tett teljesen olvashatóvá. Az összes versek között Az ifjúsághoz címen szerepel. Inkább csak vázlat.
Marcali felé az autóban megesszük az utolsó lopott Berzsenyi-almát. A cirmosat. És jegyezzük a naptárba, hogy tél közeledtével, novemberben, a felújított kúria átadására visszatérünk. Nem a protokollra vagyunk kíváncsiak. Úgy tervezzük, hogy míg odabent a hatalom megbízottjai mondják a cikornyás beszédeket, tapssal csattog a pályázati pénz dicsérete, mi kiosonunk hátra, a kertbe, ahol nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok közt nem lengedez a Zephyr. A díszei hullt, hervadt ligetet nézzük, amelynek tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Addig is nagyon drukkolunk, hogy a (túl)buzgó utókornak eszébe ne jusson letérkövezni a kerti sétautakat!
