Sau törékeny alkatú hölgy, nem látszik 25 évesnél idősebbnek, pedig már betöltötte a 36-ot. Már 10 éve él Nyíregyházán. Férjével és két – akkor még pici – gyermekével abban a reményben tette meg a hosszú utat Kínából még az ezredforduló után, hogy itt jobban fognak élni, mint otthon. Párjával együtt egy Budapesten élő, kínai vállalkozónak dolgoznak, cipőket árulnak a nyíregyházi piacon. Amennyit magyarul tud, azt itt, a vevőktől és a többi árustól tanulta. Szabadkozik, amiért nem beszéli jobban a nyelvünket, és angolul sem tud.
| ||
Lánya és fia most 11, illetve 12 éves. Kezét homloka elé emelve mutatja, hogy fia már majdnem olyan magas, mint ő. Pár évig itt voltak velük a gyerekek, de visszavitték őket Kínába, most ott járnak iskolába. Itt a gyerekek már az óvodában nem tudtak beilleszkedni: nem beszéltek magyarul, ezért nem értették, mit mondanak a többiek, nem tudtak velük játszani. Anyjuk minden alkalommal sírva hozta el őket az óvodából, majd döntött: ez így nem mehet tovább. Hazavitték őket a Sanghaj közelében élő nagyszülőkhöz. Sau és férje azóta minden évben két hónapot töltenek otthon (a januárt és a februárt), aztán visszajönnek dolgozni. Az asszony elmondja: még nem tudják, meddig maradnak Magyarországon, de jól érzik itt magukat, boldogulnak is, összejárnak a szintén itt élő kínai barátaikkal. Most húsvétkor a szabadban sütögettek. Ritkán utaznak Pestre, de akkor elmennek egy jobb kínai étterembe is.
A józsefvárosi piac helyett
A rendszerváltás után Nyíregyházán előbb a piacon jelentek meg tucatszám a kínai árusok, majd sorra nyíltak a kínai üzletek, főként a belvárosban. Kezdetben az áru jellegzetes „műanyag” szagáról lehetett csukott szemmel is megállapítani, hogy kínai üzletbe tévedtünk. A baráti árak azonban mindent feledtettek a vásárlóval, aki boldogan rakta teli kosarát a filléres holmival, és az sem zavarta, ha a fehérnemű az első mosás után összement – talán mert még így is megérte. Aztán jöttek a kínai büfék az illatos csirkével és a csípős-savanyú levessel.
| Kínaiak Magyarországon „A kínai kereskedők kirajzása a nyolcvanas évek végén kezdődött, először a Szovjetunióba, majd egyre nyugatabbra. Ebben egyrészt szerepet játszott a félelem, hogy a Tienanmen téri vérengzés után leállnak a gazdasági reformok, másrészt az akkor már pár éve tartó engedékenyebb kiutazási politika is. Magyarország ekkoriban több szempontból is vonzó célpont volt számukra: 1989 és ´92 között volt egy hároméves, vízummentes időszak, illetve viszonylag magasnak tűnt az életszínvonal. Fizetőképes kereslet is akadt az áruikra, a magyarországi kínálat viszont meglehetősen hiányos volt. Ezért a kezdeti időszakban, a kilencvenes évek első felében viszonylag gyorsan meg lehetett gazdagodni” – írtuk korábbi cikkünkben, amelyben a Magyarországon élő kínaiakkal foglalkoztunk. A teljes anyagot itt olvashatja el. |
Mostanára a hajdani, kicsit „koszlott” üzletek vagy bezártak, vagy átalakultak, s ma már többségében igényesebb környezetben kínálják portékáikat a Nyíregyházán élő ázsiaiak. A hajdani Állami (később Centrum) Áruházat is kínai üzletember működteti, emiatt nem is meglepő homlokzatán a felirat: „Ázsia Áruház”.
Arról azonban, hogy pontosan hány kínai él Nyíregyházán, már ellentmondóak az információk. A KSH 2013. januári adatai szerint a városban 149 kínai állampolgár él, ebből 89 férfi, 60 nő. Ám ennél jóval többen lehetnek, véljük mi – és ezt megerősítik az érintettek is, akik szerint összesen úgy 400-an élhetnek a szabolcsi megyeszékhelyen. Mindannyian még így sem ismerik egymást, de mindenkinek megvan a maga baráti köre. Nem működtetnek se iskolát, se óvodát, sem bölcsődét, nincsen olyan helyük sem, ahol rendszeresen összejönnének. Ami közös bennük: reggeltől estig dolgoznak. Van, aki a hét minden napján, megállás nélkül. Legtöbbjük a piacon árul, mások a vendéglátásban tepernek. Többségük lakást bérel, mivel kevesen vásároltak saját ingatlant.
Megtudtuk azt is, hogy miután Budapesten bezárt a józsefvárosi piac, többen úgy döntöttek, itt folytatják tovább a kereskedelmet. Van, aki úgy teszi mindezt, hogy nyíregyházi alkalmazottat vesz fel. Az irántuk érdeklődő újságírót bizalmatlanul fogadják. Nem szívesen beszélnek magukról, igaz, sokan nem is tudnak elég jól magyarul. A vásártéri árusok például csak annyit, amennyit a piacon tudni kell: árat, méretet. Egyébként a nyíregyházi Vásártéren az árusok közel 30 százaléka külföldi: vietnamiak, grúzok, oroszok, ukránok, lengyelek, románok, olaszok, és 62 olyan, Magyarországon bejegyzett gazdasági társaság, melynek tulajdonosi körében van kínai érdekeltségű kereskedő.
Átverték, mert kínai
Shan 1997 óta él Magyarországon, testvére biztatására költözött ide. Tőle és másoktól is azt hallotta, hogy itt jó az élet. Eleinte tényleg könnyebb volt, de azt mondja, most már sokkal többet kell dolgozni a megélhetésért. Öt-hat évig együtt piacoztak Nyíregyházán, aztán a testvére úgy döntött, kínai gyorséttermet nyit, Shan pedig Budapestre költözött. Egy kínai büfében dolgozott szakácsként, de nem érezte jól magát a zsúfolt, folyton nyüzsgő fővárosban. Hiányzott neki a jó levegő és a nyugalom, ezért visszatért Nyíregyházára.
| ||
Ekkor gondolta úgy, hogy ő is éttermet nyit. Kapóra is jött, hogy az egyik áruházban épp megüresedett egy üzlethelyiség, azt vette bérbe. Magyar munkatársa azonban azt mondja, Shant csúnyán átverték. Állítása szerint nem azt a szerződést íratták alá vele, amelyben előzőleg megállapodtak, a több tucat oldalas iratot néhány ponton módosították, de erre nem hívták fel a magyarul keveset beszélő kínai férfi figyelmét, és nem is fordították le a saját nyelvére. A bérlők közül egyedül tőle kértek pénzt, több milliót a bérleti jogért, s míg a többiek saját maguk intézhették az üzletük belső kialakítását, neki kötelező volt az áruházlánc által kijelölt céggel, méregdrágán elvégeztetni a belső munkákat. Az üzletnyitás végül sokkal többe került, mint amennyire számított, a hiányzó összeget a barátai adták össze.
A férfi rengeteget dolgozott, hogy a kölcsönöket törlessze, illetve a havi több százezer forintos bérleti díjat kitermelje. Csak ünnepnapokon tartott zárva. Az étteremben ő volt a szakács, magyar munkatársa pedig a vendégeket szolgálta ki a pultnál. Másfél éve úgy döntött, ezt nem csinálja tovább. Felmondta a bérleti szerződést, s miután testvére visszaköltözött Kínába, átvette az ő üzletét, azóta ott dolgozik. Ha munkatársa nem hozza szóba a szerinte diszkriminatív eljárást, Shan biztosan nem meséli el a sérelmeit. „Nem lesz ebből baj?” – kérdez közbe többször is a magyarul már egészen jól beszélő, szakács, akit barátai, köztük magyarok is biztatnak, perelje be az áruházláncot. Ő mégis hezitál. Szeretné tudni, van-e egyáltalán értelme a pereskedésnek, ráadásul – mivel pénzről van szó – egy komoly összeget kellene letennie a bíróságon, hogy egyáltalán elindítsák az ügyét.
| KGST-piac Nyíregyházán A tarka helyszínről nemrég közölt riportunkat itt olvashatja. |
Amióta Nyíregyházán él, megszerette a szerinte csendes várost, nem tervezi, hogy visszaköltözik Kínába. Azt mondja, odahaza este és hétvégén is hömpölyög a tömeg az utcákon, ahhoz képest itt szinte kihaltak az utcák, hallani a madárcsicsergést a belvárosban is, és itt jó a levegő. Vannak itt kínai és magyar barátai is, szabad idejükben összejönnek, beszélgetnek, főznek. Szüleivel, testvéreivel telefonon és az interneten keresztül tartja a kapcsolatot. Legutóbb 2008-ban járt Kínában, hogy meglátogassa a szüleit. Egyébként négy testvére van, közülük egy Spanyolországban, másik Németországban él. Sokan szeretik a főztjét, és persze őt is, a mindig mosolygó Shant. Ugyanúgy ketten viszik a boltot, ő a szakács, munkatársa pedig a vendégekkel foglalkozik. Shan csak annyi időre jön ki néha a konyhából, hogy elszívjon egy cigarettát az utcán.
Shan éttermétől arrébb egy kínai üzletbe tévedünk be, és a magyar eladótól a tulajdonosok után érdeklődünk. „Pénzért ezek bármilyen messzire képesek eljönni otthonról” – legyint a középkorú eladónő, aki egy pillanatra mintha elfelejtette volna, hogy épp egy olyan üzletben alkalmazott, ahol a munkaadó kínai. Aztán beszélünk a diplomás, magyar fiatalokról, akik Ausztriában, Angliában, illetve más uniós országokban próbálnak szerencsét, hasonló reményekkel. Valaki megjegyzi: sokan tényleg csak a pénzt látják a kínaiban, vannak ugyanis szerelők, akik egyből kétszeres díjat számolnak nekik.
Magyaroknak adnak munkát
A Nyíregyházán élő kínaiak összetartók, de nem élnek kolóniákban. Igyekeznek a munkahelyükhöz közeli lakást találni, egy részük helyi iskolába járatja a gyerekeit, mások viszont otthon, Kínában taníttatják őket. A kisebbek óvodába járnak, de jellemző az is, hogy magyar bébiszittert fogadnak melléjük. A folyton dolgozó szülők helyett a gyerekfelügyelő viszi-hozza a kicsit az óvodából, és egészen addig gondoskodik róla, míg a szülők érte nem mennek. Előfordul, hogy a gyerek a bébiszitternél marad éjszakára is. Néhány éve bejárta a sajtót egy nyíregyházi asszony története, akit egy kínai házaspár fogadott fel bébiszitternek úgy, hogy a kisfiút gyakorlatilag ő nevelte több évig, a szülei ritkán látogatták. Amikor iskoláskorú lett, a szülei hazavitték Kínába, a nagyszülőkhöz, hogy ott járjon iskolába. Az asszony, aki sajátjaként szerette a gyermeket, végső elkeseredésében a nyilvánossághoz fordult, remélve, így visszaszerezheti a kisfiút. Nem járt sikerrel.
Az egyik belvárosi, patinás épületben működő kínai áruház 32 éves vezetője – kéri, hogy a nevét ne említsük – 16 éves kora óta él Magyarországon. A szüleivel együtt érkezett ide, egyedüli gyerek. Budapesten járt gimnáziumba, ott tanult magyarul is. Nyíregyházára úgy került, hogy itt talált kedvére való, kiadó üzletet. A feleségét viszont Kínából „hozta”. Az üzletben a kínai portéka mellett török és magyar holmit is kínál, az árut Budapesten szerzi be. Mellette dolgozik a felesége, és még négy embernek adnak munkát: ők mind magyarok. Azon kevesek közé tartoznak, akiknek a szüleik is itt élnek a városban. Szabadidejükben a nyíregyházi gyógyfürdőbe járnak, illetve az állatkertbe, esetleg tévét néznek otthon. Magyar és kínai újságokat egyaránt olvas, a kínaiakat akkor veszi, ha a fővárosban járnak. Ilyenkor meglátogatják ottani barátaikat is. Jól érzik magukat Magyarországon, szerinte „a magyarok 90 százaléka kedves és befogadó”.
Kínában lakásuk van, itt bérelnek egyet. A hároméves kisfiuk már óvodás, és jól beszél magyarul. Még nem gondolkodtak azon, hová jár majd iskolába, bár Budapesten, a XV. kerületben van egy kínai–magyar általános iskola. Ott tanulhatja az anyanyelvét is, ám édesapja szerint fontos, hogy a magyar mellett angolt tanuljon, mert egyetemre akkor már Angliába járhatna.
| Kínaiak száma Magyarországon – bizonytalan faktor Daragó Réka, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal szóvivője azt mondja érdeklődésünkre: Magyarországon a kínai állampolgárok száma közel 18 ezer fő, de ez a szám valószínűleg messze nem egyezik azzal a létszámmal, amely a ténylegesen itt tartózkodókat jelenti. Az említett adat a három hónapot meghaladó tartózkodásra jogosító engedéllyel rendelkezők számát tükrözi. A kínai állampolgárok jellemzően keresőtevékenység céljából kérnek tartózkodási engedélyt. Nem jellemző, hogy magyar állampolgárságért folyamodnának; az elmúlt években (2006-tól) csupán közel 300 kínai állampolgár szerzett magyar állampolgárságot. |
