Két, egymástól élesen eltérő véleményt emelünk ki Szlavkovits Rita riportjából, amely a szerb határ menti állapotokról szól:
„Szét fogják vagdalni azt a kerítést, áramot kellene bele vezetni” – válaszolja egy idős ásotthalmi asszony arra a kérdésre, hogy megnyugodnak-e az itt élők, ha felépül a négyméteres kerítés. Éppen egy harmincfős csoporttal szemben intézkednek a határőrizeti csapatok a határsávhoz közeli külterületi úton, ezért jött ki háza elé a hetven körüli nő. Együtt nézzük azt a feltehetően Pakisztánból érkező csoportot, egyharmaduk tizenöt év alatti gyerek. „Látja – int a földre ültetett csoport felé bökve az asszony –, mennyi gyerek van közöttük? Ez majd’ mindig így van. Jönnek karon ülőkkel, csecsemőkkel, nagyobbacska gyerekekkel. Azokat nagyon sajnálom. De hova jönnek? Minek?” Amikor megemlítem, hogy a kerítésbe vezetett áram éppen a gyerekekre lenne a legveszélyesebb, néz csendesen, majd annyit mond bizonytalanul, hogy talán ki kellene írni, hogy áram fut a drótokban.
| ||
Találkoztunk humánusabb hozzáállással is.
A Mórahalom–Szeged irányába induló menetrend szerinti járatot várják az itteni megállóban néhányan, szemben, az ellenkező irányba tartó oldalon éppen egy migráns család húzódott be a megállóba, kisgyerek is van velük. „Nem agresszívek, nem ellenségesek – magyarázza a megállóban várakozó fiatalasszony –, de már dömpingben jönnek, éjjel-nappal betévednek az udvarra, zörgetnek, enni, inni kérnek, vagy hogy hívjuk a rendőrséget, taxit. A kutyák meg állandóan ugatnak. Hát, eléggé zavaró, nincs nyugalmunk nagyon. Irénkénél is voltak a minap ilyen afrikaiak, az meg megfejte nekik a kecskét. Én is szoktam nekik segíteni, amiben tudok. Beszéltük is a férjemmel, hogy a genfi egyezmény szerint, ha háborús országból jönnek, nem is bűncselekmény, ha itt jönnek át. Le is írhatja a nevemet, Benedek Sándorné vagyok. Nekem is van két gyerekem, ha itt elkezdenének bombázni, én is azonnal futnék, amerre látnék.”
