A miniszter hétvégi beszéde szerint Magyarországról nem deportáltak romákat. A Roma Sajtóközpont holokauszt-túlélőkkel készült interjúit ezúton ajánljuk a miniszter figyelmébe. A teljes kötet elektronikus változata itt olvasható.
| ||
*
Odaértünk Komáromba, átvettek bennünket a határcsendőrök, vagy kik voltak. Sapkájuk volt, meg egy pár szál toll volt a sapkájuk után. Egy kétméteres bottal tereltek, ütöttek, mint a répát. Gyalog kellett menni vagy két kilométert a bunkerokhoz. Istenem, mi volt ott! Tíz bunker, mint egy nagy gödör. Mindenkit odavittek, annyian voltunk, hogy még kint az udvaron is maradtak. Mindenhonnan szállították oda a cigányokat: romungrókat, beást, drizárt. Mindenféle cigányt, ami létezik.
Este jöttek a nyilasok, kiszedték a férfiakat. Tizennégy évtől egész hetven-nyolcvan éves korig. Elvitték őket. Elbúcsúztak szegények, azt mondta szegény apám anyámnak: Minket elvisznek, nem tudjuk, hová, vigyázz a gyerekekre! Kivitték Németországba, ötven évvel később tudtuk meg, mi történt vele.
Másnap jöttek, kiválogatták a fiatal nőket, akiknek nem volt családjuk. A nővérem, Aranka tizennyolc éves volt. Felvette az egyik húgomat meg az öcsémet, mintha az ő gyerekei lennének. Nem is szóltak neki semmit. A többieket kivitték Németországba dolgozni. Minket meg ott akartak elpusztítani.
(…)
Apámat akkor találtuk meg, amikor Auschwitzba kimentünk, kilencvennégy- vagy kilencvenötben, augusztus másodikán. Ott, egy nagy táblán volt a nevük sorba, végig. Mindkettőt megtaláltam. Édesapámat Kolompár Rudolfnak hívták, harminchat évesen halt meg, a testvérem tizenkilenc évesen halt meg. Tudtuk, hogy Németországba vitték őket, csak azt nem, hogy hová. Amikor levittek az égetőkemencéhez, hogy ott mit láttam! Elájultam, úgy kellett kihozni onnan. Krasznai Rudolfné Kolompár Friderika
*
Tüskeváron éltünk. Négyen vótunk testvérek, én hatéves vótam, mikor édesapánk elveszett. Eldeportálták a németek, negyvennégyben. A cigány neve Csuri vót, Lendvai Istvánnak hívták. Onnan, Komárombúl vitték el az apámat, mindkét nagyapámot, meg a nagybátyáimat Németországba és Dakhajóba. Egy anyai nagybátyám gyütt vissza, rá három évre. Azóta ő is meghalt szegény. Az gyütt vissza egyedül ennyi családbúl. Lendvai Ilona
*
Tizennégy évesen vittek el, előbb Pápára, onnan Komáromba. Csendőrök, kettő jött biciklivel. Kalap, tollas kalap, puska a vállukon, szuronnyal, úgy hajtottak minket. Marhavagonokba vittek Komáromba, a Csillagbörtönbe. Se szalma, semmi, csak a flaszteron feküdtünk a bunkerokba. Egymás hátán elfértünk. A zsidókat előttünk lévő nap vitték el, de még én ott vótam, három hétig, addig nem hoztak senkit.
(…) Három hét után kiválogatták a fiatalokat, meg a férfiakat, az anyámot meg a kis testvéreimet hazaengedték. Vettem én is magamhoz az egyiket, magamhoz fogtam, mintha az enyém lenne. De fiatalnak látszottam. „Engedje el azt a gyereket, osztán oda megy.” Ennyit mondtak. Odahajtottak a többiek közé. Bevagoníroztak engem is, meg a nővéremet, irány Dakhajó.
Két-három nap tartott az út. Akkor állt meg a szerelvény, amikor riadót fújtak, jöttek a repülők, bombáztak. Lefújták a légót, elindították a szerelvényt. Enni nem kaptunk, de még vizet se. Bizony nem. Meg vót deresedve az ablaknak a vasa. Reggel korán felálltunk, a vasrácsot nyaltuk. Így vót egy kis nedvesség a szánkba. (…) Egy hónapig ott vótunk Dakhajóba, akkor bevagoníroztak megint, és elvittek egy másik táborba. Ott talán másfél hónapig vótunk. Befogtak minket dolgozni a zsidó nőkkel, a vasútra. Köveket összeszedni, gráblálni, meg a fűt fölkapálni. Délután négy-öt óra felé behajtottak minket, de a helyünkre nem mehettünk be. Kinn sorakoztunk a hidegbe a lágeren belül. Este tizenegyig vagy százszor is megszámoltak minket, úgy engedtek csak be a barakkokba. Kolompár Istvánné Lakatos Julianna
*
Sopronperesztegen éltünk. Édesapámat már szeptemberben elvitték munkaszolgálatra, mikor a romáknál az első összeszedés volt. Mikor engem elvittek, már édesanyám sem volt otthon. Apámat ment meglátogatni, mert apám írt neki, hogy kiviszik őket Németországba. Tizenegy testvérem volt, én voltam a legnagyobb. Tizenhat éves múltam, a kisöcsém kilenc hónapos. Egész éjjel az ölemben csicsíjgattam, hogy elmaradjon.
Három óra lehetett, megverték az ablakot. Kiszólok, ki az. Mondják, hogy csendőrök. Negyvennégy november harmadikán. Kimegyek. Kérdik a csendőrök, hogy bejöhetnek-e. Bejöttek. Kérdik, hogy hol dolgoztunk, én meg mondom annak a falunak a nevét, ahova éppen eljártunk répát, krumplit szedni. Erre azt mondja, hogy valami ott elveszett. Ha nem ti loptátok el, visszajöhettek. Letettem a kicsit a kezemből, elaludt, a többi testvéreim sírva elbújtak a dunyha alá, engem meg kikísértek a csendőrök az utcára. Odakint már legalább húszan voltak. Két roma lány volt, a többi mind magyar. Azt mondták, elvisznek bennünket a nagycenki őrsre, ott, ha tisztázunk mindent, visszajöhetünk.
Akkor már tudtam, hogy mi van.
Este tízkor már Sopronban, vagonokban voltunk. Hajnalban megindult a vagon, szedték fel a többieket is. Megállt Bükön, fölvették a büki romákat, csepregieket, és mentünk tovább, Komáromba.
Két hétig voltunk ott, ilyen betonozott helyiségbe tettek. Második nap már külön válogatták a férfiakat és a nőket.
Két hét után megint bevagoníroztak bennünket. Rengeteg embert. Akivel Komáromba kerültem, ha magyar volt, ha roma, mind ott volt a vagonban. Dachauba vittek minket, több napon át. Kaptunk néha kenyeret meg vizet. A vagonajtót félig kinyitották, úgy vécéztünk lefelé. Ahogy ment a vonat.
*
Adácson születtem huszonnyolc augusztusában. Hatan voltunk testvérek: két fiú, négy lány. Édesapám Pestre járt a vasútnál dolgozni, az idősebbek meg summások voltak.
Negyvennégyben, mindenszentek napján jöttek értünk a csendőrök. Öt családot vittek el. Mind a rokonaim voltak, a nagybátyáim. Azt mondták, cukorrépát szedni visznek Hatvanba. Nem mondták, hogy kivisznek minket Németországba, vagy valami.
Hatvanban betettek minket a zsidó templomba. Ott voltunk egy hétig, onnan továbbvittek Komáromba, ahol már csendőrök meg katonák vártak minket. Volt ott mindenfajta ember, magyar, cigány, hazaárulók. Vagy akire haragudtak valamiért.
Komáromba öt nap után azt mondták: a tizenöt évesnél idősebb férfiak és nők akiknek családja nincs, jelentkezzenek. Persze, a legtöbb férfi kiállt, mert mind fiatalok voltak. Talán nem is maradt négynél több. A többieket mind vagonokba rakták. Azután válogatták a nőket is, ugyanígy.
(…)
Dachauba reggelig várnunk kellett. Vert minket a havas eső. Volt velünk olyan asszony is, akinek picije volt, még hónapos se. Verte azt is az eső, hó. Két ilyen pici is meghalt reggelre.
Akkor kopaszra nyírtak mindenhonnan, ahol csak szőr volt, adtak ilyen fapacskert a lábunkra, meg egy vékony szoknyát és kabátot. Abban teleltünk ki. Reggelre feketekávét adtak minden nélkül. Ebédre krumplihajat. Vacsorára megint feketekávét.
Amit levettek a zsidókrul, azt kellett válogatnunk a platzon. Vagonokkal beszállították a katonák ruháit, és mivelünk szedették le. Raffael Ilona
*
Még lány voltam, amikor eldeportáltak. Tizennégy éves. Hajnalban vittek el engem, meg apámat. Ott, a toronyi óvodánál volt a gyülekezet, még emlékkő is van. (…)
Aztán két nap múlva elvittek a Városmajorba. Ott voltunk egy hétig, onnan meg Komáromba vittek, ott volt a gyűjtőtábor. Olyan vagonnyal vittek, amibe állatokat is szoktak vinni. Estére értünk oda. Arra emlékszem, hogy este volt. Betereltek minket egy ilyen táborfélébe. Volt ott cigány, zsidó, férfiak, nők, egybe mindenki, nem válogattak ezek. Ott voltunk legalább másfél hónapig. Másfél hónapig csak vártunk meg vártunk. Szédelegtünk az éhségtől. Inni is csak hébe-hóba adtak.
Másfél hónap múlva megint bevagonyéroztak az összesünket. Elvittek minket Dachauba. Este volt, mikor megérkeztünk. Rengeteg nép, ahogy leszálltunk a vagonyból. Piciny gyerekeket is hoztak zsidó nők, kis fiatal nők, sírtak a gyerekek, meg sírtak a nők, hogy ne vigyék el a kis gyerekeimet. Ordítottak szegények, de elvették tőlük a gyerekeket. Azt mondták, elviszik őket gyerekkórházba, azokat, akik betegek. Nem is látták soha többé őket. Betegek voltak a rengeteg éhezéstől, mert nekik sem adtak enni. Ezek senkin nem könyörültek, hogy az Isten verje meg őket. Holdosi Vilmosné
*
Két hétig voltunk Dachauban. Külön a férfiak, külön a nők, nagy barakkokban. Mindenféle nemzet összezárva. Az első nap meg is fürödhettünk, kaptunk enni. De aztán december elején továbbvittek Ravensbrückbe, a női táborba. Dachauból is csak nőket vitték oda. (…)
Sorba kellett állni, egyenként be egy ilyen nagy irodahelyiségbe. Teljesen meztelenre vetkőztettek, lekopaszítottak, megvizsgáltak. Kaptunk egy csíkos ruhát. Nekünk piros háromszögű jelzésünk volt, rajta a lágerszámunk. A zsidóknak sárga volt. Akiknek zöld volt, azok voltak a köztörvényesek. Megfürödhettünk, elhelyeztek a barakkokban. Kétszázan alhattunk egyben. Világítás is volt benne, és egy kevés ablak is, meg fűtötték. Háromemeletes vaságyak, ketten, hárman voltunk egy-egy ágyon. Hódosi Magdolna
