Ormánság

Izrael nagykövete az egyik legszegényebb magyar faluban

  • Stemler Miklós
  • 2013. április 12.

Kis-Magyarország

Egyszerű oktatási módszertannak indult, nagyköveti látogatás és diákcsereprogram lett belőle. A magyarmecskei és gilvánfai holokauszt történetét feldolgozó hátrányos helyzetű iskolásokat tegnap meglátogatta Ilan Mor izraeli nagykövet.

Valószínűleg álmában sem gondolta volna Heindl Péter történelemtanár, hogy munkamódszere, vagyis hogy a diákok a helyi idősekkel beszélgetve ismerjék meg a közelmúlt történelmét, nemzetközi hullámokat kelt, és egy nagykövetet hoz majd el a néhány éve még Magyarország legszegényebb településének számító Gilvánfára. Márpedig ez történt: Ilan Mor, Izrael magyarországi nagykövete április 10-én látogatást tett az ország egyik legelmaradottabb régiójának számító Ormánságban, és szándékai szerint ez csak az első fázisa egy hosszú távú együttműködésnek. (Interjúnkat az izraeli nagykövettel lásd keretes írásunkban.)

Egy zsidó lány arcképe

 


Az egész történet egy régi fotóval kezdődött. A kép egy fiatal magyarmecskei lányt, Ney Lilit ábrázolja, aki családjával együtt 1944-ben tűnt el a faluból. Az ő sorsuk felkutatásába vágtak bele 2008-ban a magyarmecskei általános iskola diákjai Heindl vezetésével, és a korszak még élő szemtanúi (egyikük Ney Lili gyerekkori barátnője) segítségével sikerült feltérképezniük az egykori zsidó közösséget, akiket mind egy szálig elhurcoltak 1944. április 26-án a faluból. A tizenhárom deportált közül ketten élték túl a koncentrációs tábort, egyikük – mint a kutatás során kiderült – Steiner László (ma már Szántó László), a falusi mészáros fia, ma is él. Az idős férfi magyarmecskei látogatása alkalmával magával hozta megmaradt fotóit is a brutális módon véget ért békeidőkről: az egyiken a Steiner család néz ünneplőruhában a kamerába a házuk udvarán, a másikon a Steiner és a Ney család fiataljai mosolyognak helyi cigányok társaságában. Az elhurcoltak emlékét 2008 augusztusa óta emléktábla őrzi a magyarmecskei általános iskola falán, a helyi zsidók életéről és haláláról szóló mikrotörténeti kutatást pedig újabb követte, ezúttal az 1950-es években elhurcolt kulák családokról. A magyarmecskei és gilvánfai gyerekek (a gilvánfaiak a szomszédos Magyarmecske iskolájába járnak) felfedezéséről egy évvel ezelőtt Izrael egyik legnagyobb napilapja, a Haaretz számolt be, és ez keltette fel Ilan Mor nagykövet érdeklődését, aki először Heindl Péterrel találkozott, majd maga is ellátogatott az Ormánságba.

Elhurcoltak még

2013. április 10-én már kora délután nagy a készülődés Gilvánfán. Tán a legmagasabb rangú vendég érkezik, akit a helyiek valaha is fogadhattak, bár a közeli Magyarmecskét néhány évvel ezelőtt meglátogatta Sólyom László köztársasági elnök. Heindl Péter az érdeklődő falubelieknek magyarázza, hogy mi is az a nagykövet, miközben a helyi közösségi házban és tanodában gőzerővel folyik a csinosítás. Bár Gilvánfa néhány évvel ezelőtt Magyarország legszegényebb települése kétes hírnevének örvendett, az utóbbi évek fejleményei óvatos optimizmusra adnak okot: a munka nélküli falusiak értelmes közmunkaprogramban vehetnek részt a mocsarasodásra hajlamos Ormánság elhanyagolt vízelvezető árkainak kiásása révén, a tanodának köszönhetően pedig egyre több helyi diák jut el az érettségiig – ha minden így megy tovább, jövőre megduplázódik a falu érettségizettjeinek a száma. Négy óra után pár perccel begördül a borzalmas ormánsági utakon zötykölődő diplomáciai konvoj a magyarmecskei általános iskola udvarára, aminek egy része annak idején a falu prominens zsidó családjának, a Léderer famíliának a birtokában volt. Ilan Mor megnézi az iskola dísztermét, amely a helyi zsidó közösség imahelyeként szolgált, majd röviden beszél látogatása céljáról.

 

Középen ül Heindl Péter, jobb szélen Ilan Mor


Középen ül Heindl Péter, jobb szélen Ilan Mor

Elmondja, hogy bár a magyarmecskei zsidók sorsa egy kis szelete csupán a több százezernyi lemészárolt magyar zsidó történetének, mégis fontos, hiszen bemutatja, hogyan éltek a zsidók a falusi közösségek szerves részeként. Az pedig – állapítja meg a nagykövet –, hogy mindezt általános iskolások kutatták fel tanáruk vezetésével, a jövőre nézve is reményt ad, hiszen ezek a gyerekek már a kulturális és etnikai másság ismeretével és elfogadásával nőnek fel. Balatoni Tamásné, az iskola igazgatója ehhez azt teszi hozzá, hogy ez kiemelten fontos abban az iskolában, ahol a diákok 60 százaléka cigány származású. Az itteni képzés alapvetése a multikulturalitás, amelynek részeként 2012 óta fesztivált is szerveznek Kavalkád néven, ahol más országok és népek kultúráival ismertetik meg a gyerekeket. Magyarmecskének a holokauszton kívül is kijutott a történelemből, idézi fel Balogh Imre polgármester az 1950-es évek elején kitelepített 17 kulákcsalád történetét – külön említve egyet, a saját családjáét. Az emlékezet úgy tartja, hogy az egyik családnak sikerült megszöknie a kitelepítés elől és a környéken húzták meg magukat, ahol a téli hónapok során egy holokauszt-túlélő látta el őket élelemmel.

Közös kincs

Az emléktábla megtekintése után irány Gilvánfa az egyre rosszabb utakon. A falu egész népe kicsődül az út mellé megnézni a diplomáciai konvojt, és a tanoda is megtelik gyerekekkel, szülőkkel. Ilan Mor arról beszél, hogy az itteni gyerekek szerencsések, hogy olyan oktatójuk van, mint Heindl Péter, és hogy már gyerekkorukban a másság elfogadására tanítják őket. A látogatás több mint udvariassági vizit, a nagykövet hosszú távú együttműködést tervez. Mond konkrétumot is: beszél a tanoda támogatásáról – láthatóan nagy szükség van például modern számítástechnikai eszközökre –, másrészt pedig izraeli és helyi gyerekek csereprogramjáról. A nagykövet frissen készült cigánykenyeret, azaz punyát kap ajándékba, majd a helyi zenekar népdalokat énekel: beást, lovárit, magyart, majd felcsendül egy erdélyi zsidó népdal is, a Szól a kakas már. A nagykövet is beszáll a múlt rekonstruálásába, és megfejti a dal héber nyelvű sorát: a lerombolt templom újra felépítéséről, vagyis a messiás eljövetele utáni vágyról van benne szó.

„Ez minden kormány felelőssége”interjú Ilan Morral

Magyar Narancs: Ez volt az Ön első látogatása ezen a vidéken, Magyarország egyik legelmaradottabb régiójában. Milyen benyomások érték?

Ilan Mor: Valami teljesen új, teljesen más élmény ért, mintha egy nagyvárost, Budapestet, Debrecent vagy mondjuk Szegedet látogattam volna meg. Nagyon izgatott, nem boldog, de izgatott vagyok, hiszen ez a vidék, noha szerves része Magyarországnak, mégis egy másik aspektusa a magyarok életének. Nekem Magyarországon két dolgom van. Az egyik, hogy megismerjem az ittenieket, a másik, hogy saját országomat ismertessem meg velük. Ma főleg az elsővel foglalkoztam: ettem a kenyerükből, hallgattam a zenéjüket. Számomra ez fontos dolog.

MN: Méltatta a helyi diákok által végzett „detektívmunkát”, amellyel felderítették a magyarmecskei zsidók sorsát, és rekonstruálták életüket. Találkozott már hasonló mikrotörténeti kutatásokkal?

IM: Nem. Nagyon szimbolikus ez két nappal az izraeli holokauszt megemlékezések után, és hat nappal a magyarországiak előtt – Isten tényleg rejtélyes módokon dolgozik. Amit itt Péter (Heindl Péter – S. M.) csinált, az teljesen egyedi. Egy évvel ezelőtt olvastam erről egy izraeli napilapban, és azóta végig a fejemben volt. Jó ideig szorgalmaztam a vele való találkozást, majd miután ez megtörtént, arra kértem, hogy szervezze meg az itteni látogatásomat, mert számomra, Izraelben született zsidó számára nagyon fontos volt ennek az emléktáblának a megtekintése. Bár nem ismertem ezt a 11 meggyilkolt embert, ők az én testvéreim voltak. Brutális módon végeztek velük, és én tartozom nekik azzal, hogy megemlékezzem róluk.

MN: A kutatómunkában részt vevő legtöbb diák cigány származású, az ő népük szintén szenvedett a második világháború idején.

IM: A zsidóellenességhez hasonló a cigányellenesség. Amit nem ismerünk, attól félünk, és ha félünk, akkor vagy támadunk, vagy elmenekülünk. Németországi szolgálatom idején mindig részt vettem a roma holokauszt áldozataira való megemlékezéseken is, ahogy Budapesten is. Mindez a kötelességem – nem nagykövetként, hanem emberi lényként és zsidóként.

MN: Az egyik legnagyobb társadalmi probléma ma Magyarországon a cigányság helyzete, és az ebből fakadó, egyre inkább éleződő feszültségek. Mi a helyzet Izraelben ezen a téren?

IM: Izraelben nagyszámú muszlim vallású arab él, akik ugyan kisebbséget alkotnak, de emellett egyenlő jogokkal is rendelkeznek. Nem állítom, hogy a helyzet tökéletes vagy hogy elégedettek lehetnénk a dolgok állásával, mert ez nem igaz. Rengeteg teendőnk van még ezen a téren, de összességében az arab kisebbség élete Izraelben lényegesen jobb, mint rengeteg más országbeli kisebbségé. Hosszú út áll még előttünk, de végig kell mennünk rajta, hiszen ők Izrael egyenlő jogú állampolgárai, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy diszkrimináljuk őket. Már az Ószövetségben le van írva, hogy a zsidóknak gondját kell viselniük azoknak, akik közöttük élnek, de nem zsidók. Ez minden kormány felelőssége, legyen az akár bal-, akár jobboldali: gondját kell viselnie a kisebbségeknek.

MN: Szóba került egy diákcsereprogram az itt élő cigány és az izraeli gyerekek között. Mit gondol, mit nyerhetnek ezzel a két nép fiataljai?

IM: Először is láthatják, hogy sem a cigányok, sem a zsidók nem viselnek szarvakat. Ugyanúgy használják a Facebookot, ugyanolyan az arcuk – bár talán a bőrszínük kicsit eltér –, épp olyanok, mint bárki más. Ez pedig a legjobb kezdet az előítéletek elleni küzdelemhez. Nem lesz egyszerű ennek a megszervezése, de megoldjuk; nem másnak ígérem ezt, hanem magamnak. Jövőre lesz a holokauszt hetvenedik évfordulója, és ez kiváló apropó arra, hogy a pécsi Gandhi gimnázium diákjai (ez az iskola szívja fel a gilvánfai és a magyarmecskei tovább tanulók jó részét – S. M.) és izraeli fiatalok között megvalósuljon ez a program.

Neked ajánljuk