Szervátius Tibor obeliszkjét a nemzeti összefogás napján kellett volna avatni, ám az árvízi védekezés miatt az ünnepség elmaradt. Talán nem is baj, hiszen a házelnök kíséretével érkező Völlner Pál infrastruktúráért felelős államtitkár így azzal a módfelett frappáns szöveggel indíthatta a ceremóniát, hogy végeredményben az árvízi védekezés is a nemzeti összefogást jelképezte… Nos, az egész ünnepség során ez volt az egyetlen valamelyest progresszívnek mondható kijelentés.
Hisz mi is történt? Amire nyilván sokan számítottak így a 21. században: elkezdődött egy szerepjátékokkal megbolondított vintage-party, ahol a fellépők valami nyolcvan-kilencven éves ünnepséget játszanak el, jelmeztelenül. Eb ura fakó, hol maradt a vidraprémes kacagány?
| ||
Először egy kislány lépett az emelvényre, s elmondta a Magyar hiszekegyet. Előbb csak a háromsoros „Nemzeti imát”, később a nagy költő, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna 15 szakaszra kibővített opusát is. (Tarlós úr! Egy sugárút vagy legalább egy köz rendel a művésznőnek!) A helyi férfikórus – amelynek tagjai vélhetően harminc évvel ezelőtt ugyanilyen szépen énekelték az Internacionálét vagy a szovjet himnuszt április 4-én – most becses, ám elegyes nívójú irredenta örökzöldekkel zúzta, a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarországgal, illetve az Ott, ahol zúg az a négy folyó (ott, ahol szenvedni jó). Majd jött egy kristályos hangú népdalénekes lány is, aki a dala szerint szintén Erdélybe akar visszatérni, ami egy Dorog és Esztergom között fekvő nagyközségből elég különös – de végső soron érthető – vágynak tűnik. Ennél még ott is jobb lehet, biztosan.
A panoptikumi hangulatot végül Kövér László igyekezett egy kicsit felrázni, de őt is elég hamar maga alá gyűrte a múlt időknek árnya: beszédében arra figyelmeztetett, hogy 1867 óta a magyarság mindig vesztes alkukat kötött, az ajánlatokat mindig a történelem tette. (Kövér László vidéki fellépésein mi is ott voltunk olykor, már ha nem tiltották ki munkatársunkat onnan.) Az összeesküvés-elméleti eszmefuttatása szerint „az első alkuajánlat 1867 után fogant, a századfordulóra erősödött meg és 1918–1920 között szegezték a magyarság torkának: ha a magyarok lemondanak történelmi országukról, visszakapják 1526 óta nem létező önálló államukat, önálló és nemzeti életet élhetnek”. A magyarság a nyomasztó idegen túlerővel szemben és a nemzeti összetartozás hiányából fakadó belső erőtlensége miatt kénytelen volt elfogadni az alkut – jelentette ki Kövér, majd gyorsan rátett egy lapáttal: „A második alkuajánlat 1947–48-ban érkezett brutális erővel, és 1956 után bomlott ki a maga teljességében. A lényege az volt, hogy miután lemondtak a magyarok történelmi országukról, mondjanak le a nemzetükről is. Ezért cserébe megmarad az államuk, igaz, hogy szocialista állam lesz, de megmarad, és ez az állam még a legvidámabb barakká is válhat a kommunizmus lágerében. A magyarság a fojtogató szorításban és a nemzeti összetartozást üldöző belső meghasonultság hatására ismét kénytelen volt elfogadni az alkut.”
A házelnök történelmi visszatekintése ezt követően vált csak igazán pszichedelikussá: „A harmadik alkuajánlat 1989–90-ben érkezett, elegánsnak és barátinak tűnt, de igazi célja ismét csak fokozatosan bontakozott ki. Miután a magyarok lemondtak a történelmi országukról, lemondtak a nemzetükről, mondjanak le az államukról is. Ezért cserébe tagok maradhatnak egy olyan fogyasztói közösségben, amelynek nem szabad hinnie sem istenben, sem hazában, sem családban. Így vált majdnem lehetségessé alig egy évszázad alatt kiforgatni egy nemzetet önmagából, történelmi országából és nemzeti államából. A magyarság 2010-ben úgy döntött, ezt a harmadik alkuajánlatot nem fogadja el. Különösen azután – tette hozzá –, hogy kiderült, nem mi fogyaszthatunk többet, hanem mások apaszthatják, fogyaszthatják életerőnket immáron végzetesen.”
Na, jó, visszautasítottuk e randa alkut, s akkor most mi lesz? Kilépünk az Európai Unióból? Visszavesszük Erdélyt a bocskoros oláhtól? Visszatérünk az őshazába? Vagy mindjárt a fára?
| ||
Aggodalomra szerencsére semmi ok, még nem támadunk, Kövér László biztosította a tátiakat, hogy „hiszünk abban, hogy minden magyar felelős minden magyarért”, hogy a „tudatosan gerjesztett káosz helyett rendet teszünk”, hogy „hiszünk abban a magyar államban, amelyik segíti a magyar nemzeti célok kitűzését és megvalósítását”. Noha e célkitűzésekről és megvalósításukról nem esett szó, Kövér leszögezte: „Az legyen a rend, hogy a magyarok államában elsősorban mégiscsak a magyar emberek érdekei számítsanak.” Jó, legyen.
Magyarra fordítva a fentieket, addig tart a tudomány, hogy frusztrációinkat rákenjük valakire; mintha attól, hogy bajaink okozóját megneveztük, jóra is fordulna egyből minden, csak bízzunk az épp soron lévő (meglehetősen egy kaptafára készült) hazugság csodatévő erejében, s a többit nyugodtan az államra bízhatjuk. Azaz Kövér Lászlóra és társaira, anélkül, hogy vak hangot hallanánk arról, mire is készülnek az „érdekünkben”. Sok szó esett ezen az ünnepségen hitről, így óhatatlanul felmerül a kérdés, Kövér miben hisz? Mire számít, meddig lehet még ezzel a délibábos, árvalányhajas maszlaggal etetni egy országot? Táton úgy láttuk, ő a maga részéről hosszú távra tervez.
