Báta a középkorban világszenzációnak számított, 1093-ban alapított bencés apátságában speciális ereklyét őriztek: szent ostyát Krisztus vérével. Ennek köszönhetően nemcsak jelentős mezővárossá, kiemelt katonai célponttá is vált, ezeréves fennállása alatt többször égett porig, utoljára az 1848–49-es szabadságharc idején. De addigra nemcsak az ereklyének, az apátságnak is csak az emléke maradt, azt élő ember a török idején látta utoljára. Például II. Lajos, aki 1526-ban itt gyónt és áldozott, mielőtt a mohácsi csatába indult.
Repülj, madár!
De a Szekszárd és Mohács között épp félúton fekvő falu nemcsak a középkori legendák miatt érdekes. Még a 20. század elején is négyezren éltek itt, kiváló földrajzi adottságai nyomán (keletről a Duna és a Gemenci-erdő határolja) gazdasága és kereskedelme is virágzott, elsősorban halászatban és hajózásban volt erős, de a Duna szabályozásának és a belvíz levezetésének köszönhetően a 19. század végére a mocsarak helyén termékeny szántóföldek alakultak ki. Az 1900-as évektől két óvoda és két felekezeti iskola működött itt, egymásba értek a fejlesztések, az utolsó nagyszabású beruházás 1938-ban volt: az egykori apátság romjaira látványos, nagy méretű templomot építtetett a katolikus egyház Lechner Lóránd (Ödön unokaöccse) tervei alapján. Tiszta időben nemcsak Szekszárdot és Baját látni a tornyából, de a pécsi Misina-tetőt is. Báta azóta kiemelt búcsújáró hely, de máskülönben nem volt ilyen szerencsés az elmúlt hetvenöt évben. A dunai rév megszüntetése volt az első pofon, majd a téeszesítés, az 1960-as évektől pedig az elvándorlás sorvasztotta. Ma már csak 1800-an élnek itt, mégsem tűnik reménytelen helynek. Három helyi jellegű kiállítóterme mellett a falu szülöttjének, Czecz János festőművésznek van egy kis emlékháza, de itt található a Fekete Gólya Ház is, ami a népszerű-tudományos ismeretterjesztés mellett egyúttal példaértékű civil kezdeményezés.
| ||
Sokan azt hiszik, hogy a fekete gólya csak színben tér el a fehértől, bár sokkal ritkább. Ennek csak a vége igaz: noha több mint 100 országban láttak már ilyet, összlétszámukat mindössze 20 ezerre becsülik, ami annak ellenére is nagyon kevés, hogy ugyanazt a gólyát Magyarországon és Etiópiában is megfigyelhették. A hazai állománynak elsősorban a 19. századi folyamszabályozás tette be a kaput: az egykor 25 ezer négyzetkilométeres ártér – a madár kedvelt élőhelye – 1500-ra csökkent.
A nemzeti parkból kérték
De a Gemenci-erdő még így is Európa legnagyobb ártéri erdeje, nem véletlenül itt figyelik meg ma is a legtöbb fekete gólyát, ami nemcsak kisebb a fehérnél, de vele ellentétben kimondottan bizalmatlan, rejtőzködő állat. Kéményre nem száll, de a terepen is ritkán lehet meglesni. A Gemenci-erdőben 35 pár jelenti a stabil fészkelő állományt, közülük hét Báta közvetlen környékén él. Nem meglepő, hogy amikor a Duna–Dráva Nemzeti Park a 2000-es évek elején egy múzeumi projekttel kereste fel a környező településeket (így jött létre az abaligeti Denevérmúzeum is, lásd: Szárnya van, de nem madár, Magyar Narancs, 2011. május 26.), a fekete gólyát Bátának szánták. A kezdeményezés mögé a helyiekből és elszármazottakból álló civil szervezet, az akkoriban alakult Bátáért Egyesület állt be, elnökük Viliminé dr. Kápolnás Mária történész-muzeológus. „2001-es megalakulásunktól kezdve voltak közös terveink a nemzeti parkkal, együtt kerestük meg a bátai önkormányzatot is a múzeum ügyében már konkrét tervekkel. Sikerült megfelelő épületet találni: az önkormányzat tulajdonában lévő, évek óta lakatlan és már lebontásra ítélt egykori református iskolát mi nyilváníttattuk ideiglenesen védetté. Sajnos 2003-ban beadott pályázatunk nem hozott sikert, viszont egy évvel később megkaptuk az iskolaépületet” – mondja. A Bátáért Egyesület ekkor döntött úgy, egyedül folytatja: 2004-től kezdve pályáztak mindenhova, téglajegyet bocsátottak ki, szponzorokat kerestek, sikerült elérniük azt is, hogy állandó műemléki védettséget kapjon a ház. Ezzel párhuzamosan dolgozták ki a kiállítás koncepcióját és forgatókönyvét. „2005-ben rendeztünk egy konferenciát, amelyen a hazai múzeumi szakemberek mellett a brit természettudományi múzeum marketingigazgatója is részt vett. Összedugtuk a fejünket, hogyan lehet nagyon kevés pénzből vállalható kiállítást összerakni, ám még öt évnek kellett a megnyitóig eltelnie. Addig számtalan pályázatot adtunk be, hiszen nem csak a kiállítási tárgyakat kellett összegyűjteni, a házat is teljesen fel kellett újítani” – teszi hozzá. Noha a megnyitót 2010-ben megtartották, a teljes felújítással csak 2013-ban végeztek.
A múzeum a környék élővilágán keresztül közelít a fekete gólyához, így nemcsak vele, de egy sor más, itteni madár szokásaival is megismerkedhetünk. A szerény lehetőségeket figyelembe véve igyekeztek valamennyire interaktívvá tenni a dolgot: madárdal felvételről, kérdezz-felelek dobozok, jelmezek, játékok, még kabalaállatuk is van, Margit. Valóságos gólyáról mintázták, 2005-ben a Mohácsi-szigeten szerelték fel nyomkövetővel, évekig figyelték vonulását, az eredmények itt is láthatók. Ahogy két nagyszabású tájrészlet is, az egyik vízi, a másik az erdei világot idézi számos preparátummal. A vidrától a kócsagig, a szarvastól a varjúig valószínűleg minden valaha errefelé megfigyelt állatot összegyűjtöttek, egyedül a fekete gólya tűnik rendhagyónak: míg a képeken, rajzokon valóban fekete, lába-csőre pedig piros, az itt kiállítottnak a tolla barna, lába zöld.
„A preparátumok jó részét nemzeti parkoktól kaptuk, eleve csak rajtuk keresztül lehet kitömött, védett állatokat beszerezni. Az itt látható fekete gólya egy fiatal példány, a Balaton-felvidéki Nemzeti Parktól kaptuk, felnőttet azonban nem tudunk szerezni. Lett volna egy ugyanilyen a közelből is, de kifejlett példányhoz eddig nem jutottunk hozzá. Szeretnénk azt gondolni, hogy nem pusztul el, de mivel elég rejtőzködő életmódot folytat, valószínűleg arról lehet szó, hogy a tetemet nem találják meg kellő időben ahhoz, hogy preparálható legyen” – magyarázza V. Kápolnás Mária. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy a kiállítás harmadik, Afrika-termében lévő diorámát, melynek főalakja egy kunyhóban ülő néger asszony, is csak fehér gólyával tudták „élővé” tenni. Azonban a Néprajzi Múzeumból származó tárgyak révén betekintést nyerhetünk az etiópiai niangatom törzs életébe. Ők azok, akik istenként tisztelik a fekete gólyát.
A három szivattyú
Az nem derül ki, hogy Etiópiában hogyan énekelték meg az isteni madarat, viszont a magyar irodalmi vonatkozás nem maradhat el. Már csak azért sem, mert Mészöly Miklós Fekete gólya című ifjúsági regénye Bátán és környékén játszódik, ahol az író gyerekkorában sok időt töltött, édesapja volt ugyanis a Szekszárd–Bátai Árvíz és Belvízmentesítő Társulat főmérnöke negyedszázadon át. Mindezt a korabeli fotók és könyvborítók közötti ismertetőből tudhatjuk meg.
Nem sok köze van a fekete gólyához, viszont tökéletes átvezetés a falu fantasztikus ipartörténeti emlékéhez, az 1896-ban épült szivattyútelephez, ami szintén a Bátáért Egyesület révén lett kiállítóhely, ráadásul a Fekete Gólya Ház 700 forintos kombinált belépője ide is érvényes.
A Sárvíz zsilipkapujánál álló vörös téglás ház kívülről is elbűvölő, olyan, mintha a vízen ringatózna, ráadásul a három szivattyú csövét közvetlen közelről is megfigyelhetjük lépcsős-teraszos kialakításának köszönhetően. Odabent viszont szó sincs ringásról: masszív öntöttvas gépek abból az időből, mikor még szárnyalt a hazai ipar: Röck, Schlick, Láng… De ugyanilyen hihetetlen az is, hogy ezeknek az eredetileg gőz-, majd 1943-tól gázüzemű monstrumoknak másodpercenként 4,5 köbméter a teljesítményük, a belvizek miatt volt, hogy három hónapon át folyamatosan üzemeltek. A szivattyúkat az 1980-as évek végéig használták, de a 2000-es belvíz idején, az új, elektromos berendezések meghibásodása miatt újra fel kell fűteni kazánjait. A telep ma működőképes, amit persze bemondásra kell elfogadnunk, egy ilyen demonstráció ugyanis nemcsak sokba kerülne, de hosszas előkészülettel jár. A szivattyúk indításához 8 óra felfűtési időre és legalább nyolctagú személyzetre lenne szükség.
A Fekete Gólya Ház nyitva tartásáról, programjairól lásd a Bátáért Egyesület honlapját: bataert.hu.
