Pár hete tudunk a helyről, és bár akkor csak egy meggysört ittunk kutyafuttában a tolnai zöldtúrán, visszamentünk alaposabban körülnézni.
A hír igaz, de módosításra szorul. Martinez Chavez Christian Omar édesapja és édesanyja is kivándorló volt, csak ellentétes irányba. Az apa 1956-ban, 18 évesen disszidált Dombóvárról. Magyar menekültként fogadta be Európa. Volt Ausztriában, Franciaországban, Svédországban.
„Egy svéd orvos mondta, hogy az egészségének nem tesz jót a hideg, menjen inkább melegebb éghajlatra. Így került Mexikóba. Édesapám hat nyelven beszélt. Különben a mezőgazdaságban dolgozott, azt tanulta. Mexikóban megismerkedett édesanyámmal. Harminc évig nem jöhetett haza.”
magyarnarancs.hu: Mit csináltak Mexikóban?
Martinez Chavez Christian Omar: Édesanyámék kétszáz évre visszamenőleg vendéglátósok voltak. Családi hagyomány volt náluk. Éltek, éldegéltek. Aztán saját éttermet nyitottak Casa de Janos néven, San Miguel de Allende városban. (Mintegy 70 ezer lakosú város Mexikó középső részén - a szerk.) Ott volt egy nagyobb magyar, pontosabban magyar zsidó közösség. Legalábbis annyira nagy, hogy el tudott tartani egy magyaros jellegű éttermet. Illetve a Janos nem is hangzik annyira idegenesen, ha az ember spanyolosan mondja. Mindenféle ételünk volt. A hagyományos mexikóitól a magyarig; taco, egészben sült marha, minden. Csak csütörtökön, pénteken és szombaton voltunk nyitva, de akkor jól ment.
Ha nem ment annyira jól, akkor segítettek a magyar zsidók.
Ha látták, hogy kevesebb a vendégünk, akkor hozzánk hoztak baráti társaságokat, beültek a családdal enni. Csütörtök volt az ő napjuk, akkor csak bárányt sütöttünk, főztünk.
magyarnarancs.hu: Hogyan kerültek vissza Magyarországra?
MCCO: Ez hosszú történet. Úgy volt, hogy miután édesapám disszidált, nagyapámat lecsukták, mert nem mondta meg, hol van a fia. De a nagyapám nem is tudta, hol van a fia. Aztán később, amikor itt enyhült a helyzet, kijöttek hozzánk, a nagymamám is látogatóba. De mi nem jöttünk Magyarországra egészen 1995-ig. Apám ’93 körül gondolta, hogy „jó, már rendszer van váltva, hazamehetünk”. Elhatározta, hogy megint magyar lesz. Miután többet élt már külföldön, mint itt. Tulajdonképpen már „idegenként” próbált érvényesülni a szülőhazájában, a mezőgazdaságban. Gyulajon laktunk. Tizennyolc éve halt meg, végül is Magyarországon.
magyarnarancs.hu: Az édesanyja itt él.
MCCO: Igen. Tizenhárom éves voltam, amikor 1995-ben ide jöttünk, illetve hazajöttünk. Egy szót sem tudtam magyarul. Az öcséim sem és anyukám sem.
magyarnarancs.hu: Minimális akcentussal beszél, az alanyi és tárgyas ragozást is tökéletesen tudja, ami kevés külföldinek megy. Hogyan sikerült megtanulnia magyarul?
MCCO: Beírattak az iskolába, általános hetedik második félévére. Az elején egy szót sem értettem, mert Mexikóban csak spanyolul beszéltünk a családban, de járattak különórákra, és az osztálytársaimtól is tanultam. A matek, a kémia, a fizika jól ment, mert ott logikusan kellett gondolkodni, de a magyar és a történelem nem annyira. Volt egy tanárunk, aki annyira monoton hangon beszélt, hogy elaludtam az óráján. A nyolcadikat kétszer jártam, éppen emiatt. Aztán Lengyelben (alig 600 fős település Tolna megye Bonyhádi járásában - a szerk.) elvégeztem a mezőgazdasági iskolát és szakács szakmát szereztem. Előbb tanulóként, aztán szakácsként dolgoztam itt Hőgyészen, az Apponyi kastélyszállóban. Aztán miután az megszűnt, a közeli Bikalon szállodában és Budapesten egy steak house-ban. Aztán 2012-től egy ideig a Balatonon, a siófoki Petőfi sétányon séfként. Az egyik szezon végén hazamentem Mexikóba. Akkor már tíz éve nem láttam a nagymamámat. Aztán ő is meghalt és azóta kevesebbet járunk „a másik haza”. Aztán Pécsen dolgoztam, most pedig sajátban, itt.
magyarnarancs.hu: Annyiféle ételt főzhetne. Miért éppen mexikóit?
MCCO: Mexikói konyhában nőttem fel. Édesanyámtól tanultam főzni. Előbb ettem tortillát, mint palacsintát. De mivel vidéken vagyunk, magyaros ételeket is kell adnunk, hogy bővebb legyen a kínálat. De a szakácsművészet nemzetközi nyelv, és ha valaki most azzal jönne, hogy vajon párolt petrezselymes éticsigát szeretne enni nálam, azt mondanám, hogy holnapra beszerzem a tisztességes alapanyagokat és bienvenito. Mert az a legfontosabb, hogy jó alapanyag legyen. Annyiféle ételt próbálnak eladni igazi mexikóiként, hogy az ember csak kapkodja a fejét. De az ínyenc vendég megérzi, hogy a salsa igazi házi, vagy konzervdobozból loccsintották a vendég tányérjára. Nekem még megvan az őstermelői engedélyem, felhasználom azt, amit termelek. Egyik évben rengeteg koriander termett. Mind azonnal ment a fagyasztóba. Sokan termelnek már jalapeno paprikát is. Nálunk is van. Egy növény van, ami hiányzik nekem itt, a tomatillo. Az olyan, mint a paradicsom, az íze is hasonló, de zöld. Teljesen zöld. Megteremne nálunk is, de nem mindegy, milyen helyen. Az előző házunkban, Gyulajon termett. Itt Hőgyészen meg nem.
magyarnarancs.hu: A legnagyobb migránsozás közepette itt volt és dolgozott. Voltak kellemetlen helyzetek?
MCCO: Erről inkább nem beszélnék. A vendéglátóiparban nem szerencsés politizálni. Ha voltak is, elmúltak. Akikkel összebarátkoztam, azok nem nézik, honnan jöttem.
Egyébként ha megszólalok magyarul, rögtön más a felállás.
De szerencsés vagyok, mert nem csak Magyarországon tudok dolgozni. Akár családilag is választhatunk más helyet. Két öcsém is szakács, a legkisebb, Attila pedig a család esze. Ő most Németországban dolgozik. Külföldön is szakácskodtam, inkább tapasztalatszerzésként, mindig mindenhol igyekeztem valami újat tanulni. Mert tanulni kell, mert ha az ember nem képezi magát folyamatosan, akkor lemarad. Nős vagyok, van két kislányom, Pécsen is van lakásunk, ők ott élnek.
magyarnarancs.hu: Mi az, amit Mexikóból szívesen áthozna Magyarországra?
MCCO: Leginkább a lazaságot. Az életstílust. Ott is keményen dolgoznak az emberek, de kedvesek egymással, nincs annyi energiavámpír, mint itt. Ezt nem panaszként mondom, de ez a tapasztalat. Viszont tudni kell mindenkivel szót érteni. Nem akarnék visszamenni, hiszen már ideköt a család, a feleségem magyar, anyukám is ide költözött. Szóval ami még hiányzik, az a nagyvonalúság és a kedvesség. Az egyenes beszéd, meg hogy az emberek betartják, amit egymásnak ígértek. Meg persze a sok zöldség. Az, hogy helyi termelőktől tucatszámra lehessen venni a jó minőségű alapanyagokat, mint odaát a lime-ot, avocadót. Szóval az életstílus. A hosszú, beszélgetős étkezések. Ha bejön hozzám egy vendég a bisztróba, igyekszem jó kedvre deríteni, ha hagyja. Az eleve jókedvűekkel pedig fenntartani a hangulatot. Vannak visszajáró vendégeim Budapestről, Kecskemétről, Zalaegerszegről, de egy motoros csapat és egy idősebb bécsi pár is rendszeresen eszik nálam. Mert nálam tényleg igazi a mexikói étel, szóval mi sütjük a tortillát, én készítem a salsa szószt. És hát vannak nehézségek, de a munka az első. Sajátban dolgozni, nem alkalmazottként - minden pénzt megér.
magyarnarancs.hu: Mik a tervei Hőgyészen?
MCCO: Mint minden vendéglátósnak. Megélni és fejlődni. Ezért vettünk egy street food kocsit, azzal már tudunk járni fesztiválokra, kitelepülésekre.
Egyébként amikor belevágtam, hogy itt nyitok mexikói bisztrót, mindenki azt mondta, hogy meg vagyok őrülve. Ezért lett a hely neve Il Poco Loco. Vagyis: „A kis őrült”.
Csinálom, amíg van elég vendég. Jó lenne egy kis üzemet összehozni, ahol tortillát és salsát készíthetnék azoknak az éttermeknek, amik igazi mexikói hozzávalókat akarnak. Értek hozzá és megvannak a családi receptek. Szóval ez a terv. Ha itt nem, akkor máshol, de én mindig vendéglátós maradok. Mehetek messzebbre is, de csak ha muszáj. Beszélek pár nyelvet. Gondolkodom azon, hogy egy kicsit kimegyek Spanyolországba feltöltődni, latinos levegőt szívni, spanyol temperamentumú emberekkel lenni. Kéne egy jó adag mosoly. Carpe diem, lazaság. Itt az most kicsit nehezebb.
