Mit eszik a közmunkás?

Kis-Magyarország

A közmunkaprogramban dolgozók március 1-től a következő év március 1-ig szerződnek az önkormányzatokkal. Havi nettó 66 500 forintért dolgoznak. Hogyan lehet napi kétezer-egynéhány forintból megélni? Tolnai és somogyi településeken járva beszélgettünk, és ha kis időre is, dolgoztunk közmunkásokkal.

Hétágra süt a nap a hőgyészi eperföldön. Hét asszony és négy férfi szedi a gyümölcsöt. Fáradságos munka. Egyrészt hajolni kell, másrészt lépegetni. Lehetőleg a sort terpeszbe véve, vagy ketten, kétfelől. Egy lépés, pár szem eper a kilós műanyag dobozba. Nem jó a gerincnek, nem jó az ízületeknek, nem jó a vérnyomásnak. Három doboz után lila fejjel szédülünk ki a sor végén, jól esik a pihenő. Előttünk a két hektár gondosan művelt gyümölcs szedésre vár.

A telepítés állami forrásból ment, 4 millió forintot adtak egy hektárra. A művelés közmunkában történik, a gyümölcs értékesítéséből befolyó pénz az önkormányzaté.

"Van bodzásunk is, amiről tavaly 10 tonnát szedtünk, 7 millió forint volt a bevétel. Tavaly ültettünk tököt, cukkinit. Sokkal olcsóbban adtuk, mint a boltban, darabját 150-250 forintért, és vitték, mint a cukrot. Közmunkában műveltük azt is" – mondja Máté Szabolcs, Hőgyész polgármestere. "Most huszonegy közmunkásunk van, tizenkét éve vagyunk a programban. Nem finnyáskodunk. Ha ez nem lenne, sokaknak még nehezebb lenne az élete. Segélyekre nemigen telik a mi költségvetésünkből."

Kérdezzük, hogyan tudnak megélni a közmunkások a létminimumnál is kevesebb pénzből. A válasz az, hogy kérdezzük meg. Így kerültünk az eperföldre. Kivisz a falugazda. Megkapjuk a kis dobozt, nekilátunk. Nehéz munka. A pihenőben megjegyezzük, hogy a helyi kisboltban minden sokkal drágább, mint városon.

"Hát, vannak árak" – mondja egy szép szemű asszony, a többiek bólogatnak.

"Aki tudott, már külföldre ment" – jegyzi meg egy férfi, mire egy másik munkás azt mondja, hogy azért nem jó, ha több ezer kilométerre van az ember a családtól. Mert hiába keres négyszázezret odakint, ha az a pénz ugyanúgy elmegy a megélhetésre, mint itt a hatvanhatezer és így sem, úgy sem jutnak egyről a kettőre.

"Az a baj, hogy itt a privatizációkor megszűnt minden" – magyarázza az egyik ládavivő. "Bezárt a textilüzem, a gazdaság, mindenki vitt, amit látott, munkaerő meg nem kellett."

 
Fotó: A szerző felvétele

Az új epresre már nem megyünk át, mert a gutaütés nem lehet kellemes, árnyékban várjuk a munka végét. A munkavezető nemsokára csatlakozik hozzánk.

"Hogyan lehet ennyi pénzből megélni?" - szegezzük neki a kérdést.

"Iszonyú nehezen. Tavasz végétől szüretig még elmehetnek alkalmi munkába helyi gazdákhoz cseresznyét, barackot, bodzát, kukoricát szedni meg kapálni. Jó pénz az, teljesítménybérben vannak, mert hát a gazdáknak is az a jó, és akkor napi tizenötezret is megkeresnek, de az nincs minden nap, és kizsigereli az embert itt is, ott is helytállni. Fizetés nélkülit vehetnének ki, de annak komoly szabályai vannak. Minimum három napot kell kivenni, maximum négy hónapot lehet, de csak akkor kaphatja meg a dolgozó, ha más munkát vállal, szerződéssel, és legalább két nappal korábban be kell jelenteni. A gazdák meg úgy szólnak, hogy: »Gyertek holnap«. Aki nem megy, lemarad."

"Sajnos a pénztelenség nagyon meglátszik" – mondja a polgármesteri hivatal egyik alkalmazottja. "Az óvodában, iskolában van olyan gyerek, aki alig várja a tízórait, ebédet, mert aznap még nem evett.

És látszik az is, hogy nem ismerik egyes ételek neveit, mert olyant sosem készítenek otthon.

Próbálunk segíteni, ahogyan tudunk."

A következő faluban a boltba megyünk először. Kora délután nincs forgalom. Csomagolt felvágottak vannak; húsos, sajtos pult nincs, nem érné meg fenntartani, a vákuumos áru tovább eláll, magyarázza az eladó.

"Itt mindenki mindenkit ismer. Tudják, ki hol dolgozik. Mit esznek a közmunkások?" - érdeklődünk.

"Nehéz megmondani. Kenyeret, tejet vesznek itt. A zsemle az abból a pénzből luxus, fajlagosan duplájára jön ki, mint a sima fehér kenyér. Felvágottakat visznek a gyereknek, de csak ha muszáj innen. Én megértem, hogy aki teheti Tamásiból hozatja, ott a nagyobb boltokban van kimért és az olcsóbb. Ha leakciózunk valamit, mert közel a szavatossága, akkor szólok az ismerősöknek és jönnek, elviszik."

Tamásiban találkozunk Évával (nevét kérésére megváltoztattuk), aki a szociális szférában dolgozik.

"Tudnak segíteni azoknak, akik a perifériára szorultak? Például a közmunkásoknak?"

"A közmunkás még nincs egészen a perifériára szorulva. Ott az van, akinek közmunka sem jutott, aki 22 800 forint jövedelempótló támogatást kap. Vagy azt sem. A közmunkásnak van kábé napi 2000 forintja. Ha kifizeti a rezsijét, akkor úgy ezeröt. Ebből kell enni, ruházkodni, tisztálkodni. Egy kiló árstopos hús ára. Köret nélkül. Mindenki, aki teheti, és kertje van, termel magának zöldséget, gyümölcsöt. Amíg van ereje."

János (szintén más néven szerepel) közmunkás. Évával megy a hivatalba ügyet intézni, így tudjuk őt is megkérdezni.

"Mi volt vasárnap az ebéd?"

"Borsóleves. Friss, zsenge, a kertünkben termett borsóból, zöldségből. És tojásos nokedli salátával. Tojás a tyúkjainktól. Vacsorára ami az ebédből maradt. A feleségem mostanában kitalálta, hogy süt sós palacsintát, és az megy nálunk kenyér helyett. Abba göngyöl például rántottát, vagy körözöttet, vagy időnként darált húsos valamit; azt viszem a munkába. Ugyanolyan szendvics, mint a zsemlés, csak kézműves. Húst mostanában ritkábban veszünk. Főleg csontost, levesnek. A sajt meg drágább, mint a hús. Legfeljebb kockasajtot. Ami háromszögletű és kerek dobozban van. Hát nem röhejes? Semmi sem az, aminek látszik. Ha nem lenne az öcsém, aki Németországban dolgozik, és időnként kisegít minket pénzzel, ezzel-azzal, nem is tudom, mit csinálnánk. A feleségem rokkantnyugdíjas. Az unokánknak a születésnapjára rendeltünk három pizzát, mert meghívta az osztálytársait. Hadd örüljenek. Ötezer forint fölött volt. Igaz, kiszállítva. De mi abból ketten négy napig eszünk. Bolond egy világ ez. Ja, és azért kell ennünk, hogy másnap legyen erőnk dolgozni. Mert ha nem dolgozunk, nem lesz mit enni. Őrjítő."

"Mennyiből tudnának nyugodtan megélni?" - érdeklődünk.

"Úgy negyedmillió kettőnknek, az úri dolog lenne. Látja, milyen sok ezt így kimondani, hogy negyedmillió? Kétszázötvenezer. Az naponta egy főre négyezer. Annyit keres egy szakmunkás errefelé óránként. Csak annyi kéne. Ha tanulhattam volna, most nem lenne ez, amiben vagyunk."

Éva bólogat. "Nagyon sokan estek ki a munkaerőpiacról a rendszerváltáskor és azóta sem tudtak talpra állni. Itt Tamásiban azért van munkahely, lehet menni a húsüzembe, az ipari parkba, ott van a fürdő, de a környező kistelepüléseken nehéz a helyzet. A bejárás egy másik téma. Lecsúszni nagyon könnyű, visszakapaszkodni iszonyú nehéz.

Aki szegény, annak a gyerekein is látszik a nyomor. Nincs az a tehetséggondozás, ami kiemelné belőle, mert ha elvégzi a gyerek a nyolc osztályt, menjen dolgozni, mert a családot anyagilag tehermentesíteni kell.

A szívem szakadt meg, amikor egy állami gondozott lány azt kérdezte a tanárnőjétől, hogy ő is mehet-e Franciaországba tanulni. Nem értette a tanárnő, miért kérdezi. Erre az volt a válasz, hogy József Attila is nevelőszülőknél volt és aztán Párizsban tanult. Hát ez az, egyébként. A húszas években nagyobb volt a társadalmi mobilitás, mint manapság."

Előveszi a telefonját. Megad egy számot azzal, hogy érdekes lesz, hívjuk fel, de aztán töröljük ki a telefonból, hogy nyoma se maradjon. Nem adhatná meg.

Mária (nevét megváltoztattuk) egyedülálló közmunkás. Özvegy. Egyetlen gyereke balesetben halt meg. Már elmúlt ötven, de még nincs meg a negyven éve. Második kicsengésre felveszi. Azt mondja Évának, azért, mert alkalmi munkával, takarítással kapcsolatos hívást várt. Ha az bejön, le kell tennie. Tőle is megkérdezzük: hogyan lehet havi 66 500 forintból megélni.

"Gondolom, tudja a választ. Nehezen. Ilyenkor nyáron könnyebb. Én szerencsés vagyok, mert ismerem az erdőt. Szedek gombát, értek hozzá. Naponta pár kilót szabad saját fogyasztásra szedni. Max öt centis hullott faágakat is. Ha nem esik az eső, kijárok, mindig viszek haza enni- vagy tüzelnivalót. Sajnos, de ez van. Meg durvább dolgok is vannak, mint az erdei gomba. De az tényleg csak akkor, ha más nincs. Gerle. Varjú. Levesnek. Szabadon lehet fogni. Páran csinálják, én nem, időnként csereberélünk. Egyébként a vadgalamb tárkonyos tejben nagyon jó. Magamra már nemigen főzök sokat. Tésztákat gyúrok, azt sem kell vennem. Hatszázötven forint lett egy fél kilós csomag száraztészta. Namármost egy kiló liszt 150 forint, ha kifogom az olcsóból. A fél kiló 75. Kell bele három tojás, de egyet elcsalhatok vízzel, ha jó sikéres a liszt. Hetven forint egy. Azt összesen kábé 230 forint. Spagettit nem tudok, gépem nincsen, de metéltet, kockát tudok csinálni. Lehet kapni húsdarálóra előtétet az iregi kirakodósban, amivel megy a szarvacska meg a makaróni is. De minek? Nem mindegy, milyen formában eszi meg az ember? Nekem időm van, pénzem nincs, elpepecselek a gyúrással, sodrással, addig is megy az idő."

"Hogyan telik a tél?"

"Lassan. Korán sötétedik olyankor, és még nincs világos, amikor kimegyünk utcát seperni, homokot szórni a járdákra. Este hazajövök, főzök mondjuk egy rántott levest, vagy paradicsomlevest galuskával, vagy kétszáz forintos kínai zacskósat. Másodiknak zsíros kenyeret. Teát iszom. Sosem boltban veszem, mert van az erdőn csipkebogyó; most virágzik a hárs, abból is szárítok, meg a kerti citromfűből. Mind saját. Szombatonként sütök valami pitét, az egy tepsi, elég egész hétre reggelire. Mert itt egy péksütemény négyszáz forintnál kezdődik. Tévézek, azon alszok el. Mert mit csináljak? Ja, karácsonykor adnak csomagot. Van benne liszt, cukor, kakaó, lekvár, csokoládé. Mikor mi. Elfogy. Nem járunk össze a munkatársakkal. Minek? Hogy mutogassuk egymásnak a nyomorúságot? Én nem szégyellem, hogy szegény vagyok. Szégyellje magát az, aki lop."

Elhagyjuk Tamásit, észak felé megyünk. Iregszemcse. Som. Ságvár. Reggel Siófokon arra ébredünk, hogy közmunkások szedik a turisták által eldobált luxusszemetet. Bérükből egy napra 2216 forint jut a balatoni extra drágaságban.

(Címlapképünk illusztráció)

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

„Egy egyházpolitikai harc kellős közepébe kerültem” – állítja a pünkösdi egyház ügyében meggyanúsított volt intézményvezető

A nemrég lezárult nyomozás 18 milliárd forintos kárértéket állapított meg a Magyar Pünkösdi Egyház intézményrendszerét érintő költségvetési csalás ügyében. Az egyik érintett, jelenleg bűnügyi felügyelet álló volt intézményvezető szerint viszont az ügy csak az egyházon belüli harcok eredménye, és a nyomozás is tendenciózus volt.