Csigalerakat a gödi nyaraló kertjében. Komoly meló volt benne, lécekből kerítést ácsoltam, és ahány csiga csak fellelhető volt két-három utcányi távon, odahordtam. Irtó csalódott voltam, mikor ahelyett, hogy az állatok begyűjtve szépen szaporodni kezdtek volna a szemem előtt, reggelre meglógtak. Ezért a közeli lápon elcsípett varangyot már vödörbe tettem, és a tetejét nagypapám szőlővédő hálójával biztosítottam. Fogtam pár legyet, beraktam a brekinek, és aztán a csomagot az ebédlőbe rejtettem, a pokróccal védett pad alá. Csak aztán sajnos valahogy elfelejtkeztem az egészről, annyi új rovar, lepke, zöld béka és kukac akadt mindenfelé, amiket a legravaszabb módon kellett elrejtenem – mert a család persze nem osztozott a természet iránt újonnan fellobbant lelkesedésemben. Nem felejtem el a mama arcát, mikor hetek múltán a fura szag terjengésének forrását felfedezte. A látványtól én is rosszul lettem. Szegény béka már bomladozott a lassan párolgó vízben, körülötte szilárduló, hófehér hab. A vödröt is ki kellett dobni. Ezután be kellett vallanom, hányféle egyéb állatot dugdostam el a nagy házban. Óriási volt az öröm, mikor kiderült, hogy a többségük megszökött, hogy iszonyú rovarok és férgek bujdokolnak valahol a kis zugokban.
Fotó: London Katalin
A Családom és egyéb állatfajtákban megtudható, hogy a kis Durrellnak ennél jóval cifrább kalandjai voltak, de hiába, Korfu az nem Göd, ezért irigyeltem is őt nagyon. Mindeközben szerettem bele anya egyik haverjába, a biológus Lajosba, és onnantól eldöntött tény volt, hogy én magam is biológus leszek. csakúgy, mint a kis Durrell, kisírtam én is mindenféle kelléket, mikroszkópot, kémcsöveket, szikéket, kis ketrecet, akváriumot, rovartároló tablókat. A szobám gyakorlatilag egy laborhoz hasonlított, én meg egy őrült tudóshoz, aki ki tudja, milyen céllal végzi tébolyult kísérleteit. Mindenesetre biológiai tagozatra jelentkeztem aztán, és ezt azóta sem bánom.
Rengeteget jártuk az erdőt, gyűjtöttünk gubacsot és bagolyköpetet, boncoltunk, patkányokat neveltünk, növényeket határoztunk meg. Aztán mégsem lettem biológus vagy állatorvos, mint az osztálytársaim kilencven százaléka – mert az írás erősebbnek bizonyult. (Persze elsődleges célom a Durrell-recept volt: állatokkal foglalkozni és írni.) Ám a hatás a mai napig él bennem, jelenleg is a természet és a szenvedély, a bennünk élő ösztönös erők izgatnak a legjobban, egy Bestiáriumon dolgozom éppen. (Egy helyütt megírta Gerald, hogy őt az egzisztenciális szorítás vitte az írás felé, ám a készség benne van a családban. A többször kikarikírozott Lawrence igazi író lett, nagyregényéről, az Alexandriai négyesről természetesen fogok írni, hiszen remekműnek tartom.) Az persze kicsit zavar, hogy később a család összes tagja elkezdett írni, minimum egy emlékezés született az ő tollukból is. Habár Jacquie Durrell (a feleség) könyvét nagyon kedvelem. A címe ugye, Állatok az ágyamban. Ez megvan nekem kicsit kipreparált borítóval is. Egyik barátom a szülinapomra új szalagcímekkel látta el. („Karafiáth újfent kirukkolt!” – Blikk; Tisza Kata óta a legmerészebb szexuális napló” – Napi Ász). Bár ugye nem lettem biológus, arról nem tettem le, hogy egyszer, ha sok időm lesz, újra állatokkal fogok foglalkozni. Lesz majmom és kutyám, sok kis szőrmés apróságom, nem csak kis bundaként és pelerinként…
