A Kis csukákkal kezdtem (eredeti címén a Die Liebhaberinnen – talán szeretőkként lehetne fordítani, akik nők, nem tudom, pazar a Kis csukák, Tandori leleménye). Ott állt a könyvespolcon, véletlenül, tényleg véletlenül, akkoriban A zongoratanárnő fordítójának, Lőrinczy Attilának a lakásában laktam. Incselkedett velem a vicces kis melltartó a borítóról, és mivel egyik este könnyű olvasmányra vágytam, erre esett a választásom.
Szépen is indul a szöveg, lefest egy idilli környéket, ahol a gyár áll. A gyárban nők dolgoznak, készítik a fehérneműket. És egyszerre csak ráfókuszálunk két nőre, Brigittére és Paulára. Két különböző, mégis hasonló sorsra. A kis csukák sorsára. Mert ugye „Ha valakinek sorsa van, az férfi. Ha valaki sorsot kap, az nő”. Mindkét nő boldogulni próbál csupán, jutni egyről a kettőre, és ehhez a kulcs ugye: a férfi. Paulának Erich (akinek hájas hasa fel-le mozog fölötte, mikor lefekszenek egymással, és akit tudatosan hálóz be céljaihoz) és Brigittének Heinz, akiben a szerelmet véli megtalálni. Egyiknek sikerül, a másiknak nem: ismerjük ezt. Itt is így lesz. De nem ezért jó a könyv, nem ezért csap mellbe. Örök női sorsok ezek, hiába minden, és ezt a hiábavalóságot írja körül ebben a tanmesében a szerző. (A könyvből az egyik barátnőm, Gerzsenyi Bea rendezett ütős színdarabot, Szerető nőd címmel, amiben a férfiakat ki is veszi a játékból, egyáltalán meg sem jelennek. És valóban: a könyv számomra se a férfiakról szól, hiába függ látszólag rajtuk minden…) Többen ujjgyakorlatnak tartják a Kis csukákat a nagy művek előtt, de szerintem már ebben is benne van a Jelinek-univerzum lényege. Nekem mind közül (bár azokat sem kicsit tartom sokra…) a kedvencem.
Fotó: Legi
A képet a leghíresebb művéhez készítettük, A zongoratanárnőhöz. (A filmet is sokan rajongják, Haneke fojtott levegőjű alkotását Isabelle Hupperttel, 2002-ből.) Beteg képet akartunk csinálni, olyat, ami első, felületes pillantásra egyáltalán nem tűnik annak: idill, zongora, baba, kotta. Olyat, amilyen futó ránézésre a zongoratanárnő élete is. Bravúros, ahogy a könyvben kibomlik fokozatosan a valódi, az elfedni kívánt valóság, a háttér (ez mindig nagyon fontos Jelineknél – mögé kell nézni). Hazájában jajgattak, mikor megkapta a Nobel-t, felhozván érvként, hogy hát mikről ír ez a nő. (Azóta napvilágra került egy-két cifrább sztori is Ausztriából.) Holott Jelinek semmi olyanról nem ír, ami ne lapulhatna meg a legmezeibb olvasójában is.
