Kicsi Lili Projekt: Filó Vera grafikus

Minden könyvem teljesen másmilyen. A három legszebbnél egy dolog közös csupán: mindegyiket Filó Vera álmodta meg. Ő tervezte és illusztrálta a Café X és a Cigánykártya című köteteimet. És természetesen a Kicsi Lilit is.

Nagyjából egy időben „bukkantunk” fel. És engem rettenetesen irritált a „filóvera-jelenség”. Bojkottáltam a megnyilvánulásait, csak azért mentem el egy felolvasására, hogy megnézzem végre közelebbről is, élőben, és jogosabban szidhassam. És mit láttam? Egy angyalkaszerű lányt, aki csak úgy vibrál. Akkoriban verseket és drámákat írt (még jobban bosszantott, hogy tízből hármat be is mutattak itthon és külföldön egyaránt, ráadásul sorra jelentek meg a dicsérő kritikák róluk…). 1999-ben mi ketten voltunk talán a legfiatalabbak, akiket meghívtak a Frankfurti Könyvvásárra.

Van egy fotó, amin mindketten rajta vagyunk, de nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna… Néztem Vera képregényeit Robról és Totról a Narancsban, láttam, hogy könyvei jelennek meg. Aztán 2003-ban meghívtak minket egy közös felolvasóestre Stuttgartba. Egy hét ezzel a nővel – a hideg is kirázott. Aztán végül az lett, amire nem is számítottam. A hét közepén már lelkesen magyaráztam Verának, hogy új kötetet állítok össze, és milyen jó lenne, ha nem úgy nézne ki, mint egy csóró kis kortárs versgyűjtemény, hanem lenne arca, karaktere a könyvnek, ha hasonlítana rám. És a Café X így került Verához.

A Cigánykártyánál már nem volt kérdés, hogy együtt csináljuk. Míg a Café X-hez Berlinből küldtem a szövegeket, és mindent Verára bíztam, a Cigánykártyánál több volt a közös munka. Melyik vershez milyen hangulat kell, mi legyen a lapok neve, egyáltalán, hogy álljon össze ez az egész. Emlékszem, full depressziós voltam akkoriban, de ezek a délutánok mindig feltöltöttek energiával. (Próbáltam olyan lapot választani, ami magában is megáll, mert az illusztrációknak persze csak a szöveggel együtt van jelentése. Szerintem ez ilyen.)

Amikor a Kicsi Lilit könyvként elképzeltem, természetesen megint Vera jutott az eszembe. Kicsit megijedtem, mikor mondta, hogy épp akkoriban fog megszületni a harmadik gyereke, Palkó, Panni és Dani mellé. Nem tudom, Vera hogy csinálta, de minden időben elkészült, és megint minden olyan lett, mint amit elképzeltem. (De ugye én nem képzelek semmit, és ezért nem is instruálok, ez ebben a klassz, hanem valahogy Vera ráérez a szövegből arra, hogy mi az, ami nekem tetszene.

Sosem törlöm a levelezésünket, mert utólag nagyon lehet nevetni az olyanokon, hogy „na most megyek, mert három gyerek egyszerre sír”, vagy „ez a kép nagyon para”, vagy az én csupa ideg magyarázataimon, hogy „szerintem legyen egy kicsit betegebb”. Aztán Vera csinál valamit, küldi, és én nem tudok mást írni, mint hogy: nagyon oké!!! Ezer felkiáltójellel.

Vera tehát gyerekeket nevel, 2009-től ikonfestést tanul (itt nézhetők meg: www.ikonocska.blogspot.hu), illusztrál (legutóbb Erdős Virág Pimpáré és Vakvarjúcska című könyvét), jelenleg egy meseképregényen dolgozik. Hamarosan nálunk is bemutatják a Sírós család című animációját, amit beválogattak a Primanima World Festival of First Animations-ra.

De azért a legkísértetiesebbek Vera ráérzései. A regénybéli Mariról készült alkotását megmutattam annak, aki a könyv sztoriját ihlette. A lány a szívéhez kapott: „Szent ég, hasonlít a valódi Marira!” Na, ezekért szeretek én Verával dolgozni. Akármit csinál: hasonlít a bennem élő képekre.

Fotó: Valuska Gábor