A gyerekkorunkról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mint valami tőlünk független, ám nagyon cuki dologról, és a történeteket igyekszünk sokszor úgy tálalni, mintha annak a kislány-kisfiúnak már semmi köze nem lenne a felnőtthöz. Holott nekem tényleg mellbevágó mindig szembesülni azzal, hogy a természetünkön semmi nem tud kifogni, és bár lágyítanak vagy keményítenek rajtunk a tapasztalatok, a személyiség magva érintetlen marad. (Nyilván erről azok, akik pszichológiában képzettebbek, hozzá tudnának fűzni ezt-azt, de én ma már biztos vagyok benne, hogy egy s más – ráadásul nem is kevés dolog – velünk születik. Mint például az élményekre való fogékonyság, vagy a kedélyállapot.)
Vegyünk konkrét példát. Persze kiderült, hogy én is voltam gyerekkori szerelme valakinek, akiről nem is sejtettem. Kimentünk cigizni, akkor mondta el az illető nekem, ráadásul azzal a kommenttel, hogy akart írni nekem, mikor a Seggfejkatalógusom darabjai futottak. Miszerint én is eléggé az (mármint seggfej) tudtam lenni – és még csak nagyon akarnom sem kellett. Érdekes, az egész történet kiesett a tudatomból, pedig egész jó kis memóriám van, mármint ha a régmúltat nézzük. Bár tény, hogy ezekben az emlékekben inkább azok tapadtak meg, amikben elég jó fej voltam, vagy amik kellemesek, hízelgőek voltak rám nézve. (Ez egyébként ma is áll ám: a kudarcokat, félresiklásokat elég könnyen kisöpröm a tudatomból, míg a pozitív dolgok bebetonozódnak. Ez lehet, hogy szerencsés lelki hangoltságot mutat, viszont elveszi az éberséget – így sokszor belecsúszom makacsul ugyanazokba a hibákba, feledve, milyen következményekkel jártak egykoron.)
A Margit-szigeten töltötte az osztály a délutánt, én vele sétálgattam. Állítólag tudnom kellett, hogy bomlik értem, ez már nincs meg. És átadtam neki egy levelet, hogy kézbesítse az én aktuális (egyébként éveken át tartó, ebben mindig nagy voltam) rajongottamnak. Ő ezt meg is tette. Ám a levélben az állt: „Hülye a postás.” Valahogy nincs meg, hogy én ilyen komisz, gonoszkodó kislány lettem volna, mindig azt képzeltem, hogy mások ugratása, megviccelése később kezdődött az életemben.
A barátnőm, elcsípve a sztori foszlányait, nagyon nevetni kezdett, és rátért arra, hogy igen, mi már akkoriban is mindenkit rászedtünk, karikíroztunk, persze a magunk kislányos módján. És elkezdtek előjönni a történetek. Amikor már fuldokolva röhögtünk azon, milyen is volt, mikor mindketten a Józsiba voltunk beleesve, ám ő mást választott, már láttam, megoldási kulcsaink azóta sem finomodtak. Akkor ugyanis elterjesztettük, hogy a Józsi fertőző beteg, kivágtuk kartonból a feneke formáját, amire mindenféle bacilusokat festettünk pirossal, és röplapként szétosztottuk a suliban.
A barátnőm azt mondta, ő később úgy érezte, mindig én rángattam bele a hülyeségbe, én meg azt állítottam, hogy nem, pont fordítva, ő volt a kútfeje a fura ötleteinknek, én csak sodródtam. Persze be kell látnunk, hogy valószínűleg mindketten kivettük a részünket az őrületből. (Én egyébként ma is pontosan ilyen vagyok, ezért is szeretek alkotótársakkal dolgozni – magamból nem mindig tudom előhozni a kreatív tébolyt, kellenek a rögtöni visszacsatolások, a másikból jövő lendület.)
„Mindig abból a sarokból jön a nevetés, ahol ti ültök” – mondták órák múltán, mikor a természetes klikkesedés megtörtént. És igen, a nevetősök nevetősök maradtak, a komolyabbak most is belemerültek valamibe. És valahogy csöppet sem számít, ki épített cégbirodalmat, ki lett sokgyerekes anyuka…
