| ||
Jaan Kaplinski, az észtek nagy írója, költője és esszéistája (Nobel-díjra is jelölték) 1941-ben született, és állítja, hogy első emlékei kétéves korából származnak, a német megszállás idejéből. „Beteges, érzékeny, töprengő gyermek voltam – írja egy önvallomásában –, már akkor sem voltam hajlandó húst enni, lehet, mindez korai előjele volt későbbi buddhista nézeteimnek.”
Nehéz gyerekkor jutott neki, édesapját a szovjetek deportálták, a háború alatt házukat bombatalálat érte, mindenük odaveszett. Később az egyetemen a francia és az észt nyelv mellett orientalisztikát és filozófiát hallgatott. Érthetetlen módon alig-alig olvashatóak magyarul a munkái, mindössze (antológiákon kívül) a Szem című kisregénye és a Meztelen juharfák című verseskötete (válogatott versek) jelent meg. Ez utóbbi az egyik kedvenc verseskötetem. Minden olvasáskor megüt, felkavar. Pedig a nyelve egyszerű, a képei nem idegenek, a stílusa letisztult. Kaplinski címek, központozás és rímek nélküli, az emlékezés logikáját követő letisztult sorai úgy bontják ki önmagukat, hogy nem is a megértésre apellálnak, hanem belemásznak az érzésekbe, gyökeret eresztenek, és még maguk sem tudják, mi nő ki belőlük. Milyen élőlényt nevelnek fel bennünk. Legszívesebben mindet beidézném. De álljon itt csak egy:
Nagynéném még ismerte őket, én csak nevüket
tudom, s ezt-azt hallomásból róluk:
üstfoltozók voltak, ügyvédek, orvosok, ószeresek:
Genss, Michelson, Itzkowitsch, Gulkowitsch… Ugyan hová lettek?
Egyikük-másikuk itt pihen még, ebben a temetőkertben,
héber jelekkel telerótt kőlapok alatt. De ők,
akikkel nagynéném a megszállt Tartu utcáin találkozott,
akik sárga csillagot viseltek, s akikkel ő
barátnőinek legnagyobb rémületére elbeszélgetett –
őket szétszórta a szél,
ki itt, ki ott pihen, névtelen sírban, gödörben, árok fenekén,
a világ valamely ismeretlen pontján, hazátlanul, ahogy hazátlanok
voltak életükben is, egyik-másik még most is itt lebeg tán
pernyeként, mert nem volt érkezése hozzá,
hogy leülepedjék. Sokszor eszembe jut, ha fizikus volnék,
biztos a hamut
tanulmányoznám, a napfényben táncoló millió porszemet,
Mely belepi szemünket, szánkat, beborítja Grönland jegét,
s leülepedik a könyvek lapjai közt. Egyszer talán még rátok bukkanok,
Isaak, Mordechai, Saara, Ester, Sulamith,
s ti többiek. Valamelyikteket épp ma sodorhatta számba a szél,
a részegítő, vad tavaszi szél;
A ti hamvatok pillangózott alá hófehér
almafavirágainkra, nagyapám hajdanvolt kertjére, s korán
megőszült hajamra.
(Jávorszky Béla fordítása)
(A kép Észtországban készült, egy víkendház kertjében, ahol egy hétig lakhattunk a Tartui Egyetem docense, Tönu Seilenthal jóvoltából. Aki nem járt még a Baltikumban, el nem tudja képzelni a talpunk alatt lélegző mohaszőnyeg erejét, a rejtélyes fák kisugárzását, a faházak és a kövek költészetét. Illetve eltudja: nagy íróik és költőik segítségével.)
