Boldogtalan gyermekek

KOmplett

Létezik-e szörnyű gyerekkor után elégedett, ne adj isten, boldog felnőtt lét? Túl lehet-e tenni magunkat a korai sérelmeken? Erre ad egyfajta választ Jeanette Winterson Miért lennél boldog, ha lehetsz normális is? című önéletrajzi regénye és Guus Kuijer felnőttekre is ugyanolyan erővel ható mesekönyve.

Régóta nem írtam blogot, több okból is. Egyfelől kicsit elfáradtam, pedig épp tavaly decemberben lettem három éves KOmplett, és egy kis önünneplés nagyon is belefért volna, másfelől pedig egyszerűen legyűrt az az élményözön, ami napról napra ért. Ez így furán hangzik, mert épp azt lehetne logikusan következtetni, hogy sokból sokkal könnyebb válogatni, de rám épp ellenkező hatással van a bőség. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az ágyam mellett van vagy negyven kiolvasott és recenzálni vágyott könyv (ugyanis igen gyorsan olvasok, néha úgy érzem, gyorsabban is a kelleténél), temérdek megnézett film és kiállítás, utazások, és mellesleg maga a mindennapi élet hozta témák.

Belevágtam volna egyszerre mindenbe – így maradt a semmi. Meg őszintén szólva egyszerűen élveztem, hogy évek óta először nem úgy nézek dolgokra, hogy azokból szöveg lesz. Olvasni csak úgy: ezt a luxust igen régen nem engedtem meg magamnak. A napokban álltam neki rendezgetni a halmot, és igen érdekes dologra lettem figyelmes. Nevezetesen hogy a teljesen random módon kiválasztott szövegek valahogy mégis összefüggenek, és az általam beszerzett illetve a kapott olvasmányok különös rendszert hoztak létre. Az egyik erős hívó szó a boldogságkeresés volt.

Szombat este egy baráti társaságban éppen borzalmas utcai jeleneteket elevenítettünk fel, amikben tróger szülők szerepeltek és a kicsi gyermekeik. Az egyik egy vonaton játszódott, ahol az anya válogatott káromkodásokkal kommunikált a maximum 5-6 éves gyermekével, melyek között ilyen is elhangzott: „Ha nem fogod be a pofádat, jön a kalauz és beleveri a szájadba a f…át!” A másikat én meséltem, ahol is az anya a pékségben ordítva „tátogó g..i-nek” hívta a kislányát, aki hallgatott is erre.

false

Az volt a nagy kérdésünk, hogy aki így nő fel (a hangsúly persze nem a szavakon van), vajon milyen reményekkel indul neki az életnek? Jeanette Winterson is a szörnyűségek szörnyűségéből startol. Örökbefogadott gyermek, nevelőanyja vallási fanatikus (őtőle származik a címadó mondat is), szegénységből, bigottságból, ridegségből bőven volt része. Mivel két éves koráig csak ordítva sírt, nevelőanyja megbizonyosodott róla, hogy lányát megszállta az ördög: aszerint is viselkedett vele. „Nagyon gyakran csordultig teltem haraggal, kétségbeeséssel. És mindig magányos voltam. Ennek ellenére szerelmes voltam és vagyok az életbe” – írja emlékezvén Winterson. Ez a szerelem hatja át egyébként a könyv minden borzalmas sorát, és ez segít abban, hogy a szerző élete ne csak elrettentésként, hanem példaként állhasson előttünk.

Kétszer is elolvastam ezt az okos, tiszta könyvet, pedig mikor a kezembe került, a szerző regényeit még nem is ismertem. (Azóta igazi rajongója lettem.) Mutatja ez a munka, hogy lehet a semmibe is belekapaszkodni úgy, hogy az mentőöv legyen egy gyereknek. Winterson menedéke a könyvtár volt, ott olvasta az angol szerzőket A-tól Z-ig. De szó szerint. És ahogy az történni szokott – nem csak a mesékben – aki magán segít, annak jön egyéb segítség is: a könyvtáros védőszárnyai alá vette a kislányt. Akiből később világhírű írónő lett, és saját bevallása szerint egy önmagával tisztában lévő (mind sebezhetőségét, indulatait, mind leszbikusságát is nyíltan vállaló), boldog ember. Végtelenül felszabadító olvasmány.

false

Másképp felemelő a Minden dolgok könyve, melynek szerzője 2012-ben megkapta az Astrid Lindgren-emlékdíjat, ami a világ legfontosabb elismerése gyerek - és ifjúsági alkotónak. Rövid regényke, könnyen olvasható, repít a szöveg, és garantáltan könnyek gyűlnek a szembe. Néha persze a nevetéstől. Mint Roald Dahl híres meséjében, itt is van boszorkány, a szomszéd néni, aki bűvkörébe vonja a boldogtalan, apja által otthon bántalmazott kisfiút, Thomas-t. Ez az apa az egész családot terrorizálja, és nem tudnak menekülni előle. Még a nagyszájú, szemtelen nővér sem, aki pedig harcol a maga módján: feleseléssel, elmormolt, alig hallható szavakkal. Persze az apa is súlyosan boldogtalan, ezt veri le a családján – a kérdés csak az, lehet-e menekülni előle a képzelet, a fantázia erődjén kívül is. „- Mami! – Igen? – Boldognak tetszik lenni? – Igen, kisfiam, mert te boldoggá teszel. (…) Thomas elgondolkodott azon, amit mama mondott. (…) Érezte, hogy itt valami nem stimmel, de nem tudta pontosan, mi az.”

Annyira szépen van ábrázolva, ahogy a kisfiú felfedezi, hogy valami nincs jól körülötte, és mindezt a boszorkány zenéjének segítségével. Mert amikor megtapasztal valami zsigerien felszabadítót (ami Wintersonnál az irodalom), onnantól már tudja: lépnie kell. Kilépni, meglépni. Mindezt azzal a tanulsággal, hogy igen, lehet.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.