Régóta nem írtam blogot, több okból is. Egyfelől kicsit elfáradtam, pedig épp tavaly decemberben lettem három éves KOmplett, és egy kis önünneplés nagyon is belefért volna, másfelől pedig egyszerűen legyűrt az az élményözön, ami napról napra ért. Ez így furán hangzik, mert épp azt lehetne logikusan következtetni, hogy sokból sokkal könnyebb válogatni, de rám épp ellenkező hatással van a bőség. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az ágyam mellett van vagy negyven kiolvasott és recenzálni vágyott könyv (ugyanis igen gyorsan olvasok, néha úgy érzem, gyorsabban is a kelleténél), temérdek megnézett film és kiállítás, utazások, és mellesleg maga a mindennapi élet hozta témák.
Belevágtam volna egyszerre mindenbe – így maradt a semmi. Meg őszintén szólva egyszerűen élveztem, hogy évek óta először nem úgy nézek dolgokra, hogy azokból szöveg lesz. Olvasni csak úgy: ezt a luxust igen régen nem engedtem meg magamnak. A napokban álltam neki rendezgetni a halmot, és igen érdekes dologra lettem figyelmes. Nevezetesen hogy a teljesen random módon kiválasztott szövegek valahogy mégis összefüggenek, és az általam beszerzett illetve a kapott olvasmányok különös rendszert hoztak létre. Az egyik erős hívó szó a boldogságkeresés volt.
Szombat este egy baráti társaságban éppen borzalmas utcai jeleneteket elevenítettünk fel, amikben tróger szülők szerepeltek és a kicsi gyermekeik. Az egyik egy vonaton játszódott, ahol az anya válogatott káromkodásokkal kommunikált a maximum 5-6 éves gyermekével, melyek között ilyen is elhangzott: „Ha nem fogod be a pofádat, jön a kalauz és beleveri a szájadba a f…át!” A másikat én meséltem, ahol is az anya a pékségben ordítva „tátogó g..i-nek” hívta a kislányát, aki hallgatott is erre.
| ||
Az volt a nagy kérdésünk, hogy aki így nő fel (a hangsúly persze nem a szavakon van), vajon milyen reményekkel indul neki az életnek? Jeanette Winterson is a szörnyűségek szörnyűségéből startol. Örökbefogadott gyermek, nevelőanyja vallási fanatikus (őtőle származik a címadó mondat is), szegénységből, bigottságból, ridegségből bőven volt része. Mivel két éves koráig csak ordítva sírt, nevelőanyja megbizonyosodott róla, hogy lányát megszállta az ördög: aszerint is viselkedett vele. „Nagyon gyakran csordultig teltem haraggal, kétségbeeséssel. És mindig magányos voltam. Ennek ellenére szerelmes voltam és vagyok az életbe” – írja emlékezvén Winterson. Ez a szerelem hatja át egyébként a könyv minden borzalmas sorát, és ez segít abban, hogy a szerző élete ne csak elrettentésként, hanem példaként állhasson előttünk.
Kétszer is elolvastam ezt az okos, tiszta könyvet, pedig mikor a kezembe került, a szerző regényeit még nem is ismertem. (Azóta igazi rajongója lettem.) Mutatja ez a munka, hogy lehet a semmibe is belekapaszkodni úgy, hogy az mentőöv legyen egy gyereknek. Winterson menedéke a könyvtár volt, ott olvasta az angol szerzőket A-tól Z-ig. De szó szerint. És ahogy az történni szokott – nem csak a mesékben – aki magán segít, annak jön egyéb segítség is: a könyvtáros védőszárnyai alá vette a kislányt. Akiből később világhírű írónő lett, és saját bevallása szerint egy önmagával tisztában lévő (mind sebezhetőségét, indulatait, mind leszbikusságát is nyíltan vállaló), boldog ember. Végtelenül felszabadító olvasmány.
| ||
Másképp felemelő a Minden dolgok könyve, melynek szerzője 2012-ben megkapta az Astrid Lindgren-emlékdíjat, ami a világ legfontosabb elismerése gyerek - és ifjúsági alkotónak. Rövid regényke, könnyen olvasható, repít a szöveg, és garantáltan könnyek gyűlnek a szembe. Néha persze a nevetéstől. Mint Roald Dahl híres meséjében, itt is van boszorkány, a szomszéd néni, aki bűvkörébe vonja a boldogtalan, apja által otthon bántalmazott kisfiút, Thomas-t. Ez az apa az egész családot terrorizálja, és nem tudnak menekülni előle. Még a nagyszájú, szemtelen nővér sem, aki pedig harcol a maga módján: feleseléssel, elmormolt, alig hallható szavakkal. Persze az apa is súlyosan boldogtalan, ezt veri le a családján – a kérdés csak az, lehet-e menekülni előle a képzelet, a fantázia erődjén kívül is. „- Mami! – Igen? – Boldognak tetszik lenni? – Igen, kisfiam, mert te boldoggá teszel. (…) Thomas elgondolkodott azon, amit mama mondott. (…) Érezte, hogy itt valami nem stimmel, de nem tudta pontosan, mi az.”
Annyira szépen van ábrázolva, ahogy a kisfiú felfedezi, hogy valami nincs jól körülötte, és mindezt a boszorkány zenéjének segítségével. Mert amikor megtapasztal valami zsigerien felszabadítót (ami Wintersonnál az irodalom), onnantól már tudja: lépnie kell. Kilépni, meglépni. Mindezt azzal a tanulsággal, hogy igen, lehet.
