Amikor először írt nekem, hogy nyissam meg a kiállítását, a neve alapján azt gondoltam, hogy egy minimum hetvenéves amatőr művésszel van dolgom. Ám a neve is a művészetének része. „2010-ben mentem férjhez, a nevem megváltoztatása és művésznévként való használata tudatos döntésem volt – mondja Fajgerné. – Valamilyen szinten konzervatív vagyok, legalábbis a művészetemen kívül, és fontos volt számomra, hogy ne egy kötőjellel jelöljem az egybetartozásunkat. Arra képtelen lettem volna, hogy átvegyem a nevét, így érzem teljesnek a dolgot. Sokan furán néznek rám: itt egy feminista, aki fontosnak tart egy férfit. De nálam összefér a kettő. Persze, művészként nagy rizikó a nevet megváltoztatni, sokan még a lánynevükkel diplomáznak, ez régebben a műtárgypiacnak is komoly gondot jelentett. Engem sokszor alapból hetvenévesnek gondolnak, ráadásul az Andrea miatt külföldön sokan férfinak vélnek. Amatőr művészre is tippelnek a nevem alapján. Ez egy rizikó volt, de miért ne vállalnám? Mindenki óva intett, hogy hosszú lesz. Például a Júliát azért használom, mert 18 évesen tudtam meg, hogy van ez a nevem, hogy az anyakönyvben benne van. Egy véletlen műveként kaptam. Amikor édesanyám elment szülni, édesapám mondta, hogy ha fiú leszek, akkor Dénes lesz a nevem, és majd a másik a Júlia lesz. De apám úgy értette, a következő gyerekét fogják Júliának hívni… Többen figyelmeztettek, hogy nem fogják megjegyezni ezt a hosszú nevet, de azt tapasztalom, a Fajgerné valahogy megragad a fejekben.”
| ||
Nem vették fel egyből a képzőművészetire, bár a harmadik fordulóig eljutott, így először az Óbudai Képzőművészeti Iskolában tanult. Tanárai Roskó Gábor, Baksai József. L. Menyhért László voltak. „Eleinte lázadó voltam, nem akartam olajjal vászonra festeni, hanem kollázsokat készítettem – meséli. – 15 évesen kezdtem festeni, eleinte brutális dolgokat, véres képeket, a menstruációt, a szememet nagyban, és 16 évesen határoztam el, hogy festő leszek. 16 évesen ismerkedtem meg a férjemmel, első nagy szerelmemmel is. Nem az ő hatására jött az elhatározásom, de egybeesett a kettő. Nálunk otthon senki nem volt művész. Édesapám így elvitt festőkhöz, kérvén őket, állapítsák meg, vajon tehetséges vagyok-e. Egy tízes skálán kellett értékelniük. Az eredmény meggyőző volt, és a szüleim innentől teljes erejükkel támogatták törekvéseimet.” Drozdik Orsolya osztályába került az egyetemen, ő akkor jött haza New Yorkból. „Eleinte szenvedtem, hogy az általam nem szeretett olajjal és vászonnal kell dolgoznunk – mondja Fajgerné. – Átmehettem volna ugyan másik osztályba, de éreztem, hogy követnem kell a nézeteit, és meg kell tanulnom festeni. Másodikban már élvezni kezdtem a dolgot, aztán nem is akartam mással dolgozni. 2009 meghatározó év számomra: akkor találkoztam a festőnőkkel. Onnantól fontos lett, hogy őket újraértelmezzem, tanulmányozzam, feldolgozzam a művüket. A festőszakkal együtt elvégeztem a képzőművész tanár szakot is, most a doktorimat ezért csinálom, hogy taníthassam a festőnőket egyetemeken. Nem vagyok művészettörténész, más szemmel nézem őket, kortársakat kapcsolok hozzájuk, és ez, azt látom, sokakat érdekel, és fontosnak tartom a festőnők történetét.”
| ||
Az eat art kitalálója Daniel Spoerri volt, aki Andrea számára meghatározó művész. Itthon Szabó Eszter Ágnes volt az eat art úttörője, jamet főzött, és műtárgyakra cserélte, például Roskó Gáborral. A lekvárommal neki is tisztelegni szerettem volna. „A zöldparadicsom-lekváromra ráírtam, hogy ehető műtárgy, és persze ehető, de a művészetem része – mondja Fajgerné. – Ráadásul a zöldparadicsom sokrétű szimbólum. Egyrészt utalok vele a női princípiumra is, és arra, hogy Magyarországon a nőművészet még zöld, éretlen. Maga a lekvár egyébként édesanyám receptje, és bár bizarrul néz ki, édes és finom. Fontos dolog, hogy az eat art nem az ételről, hanem az evésről szól! Az én ételeimben sincs semmi igazán különös: az az izgalmas, hogy más kontextusba helyezem őket. Az evésnek ugye van egy kényszere, de van egy összehozó ereje is: egybegyűjti az embereket, megindítja a párbeszédet.”
| ||
Nemrég Gál Józsival, a Mészársteak hentesével dolgozott együtt, aki a saját vallomása szerint nem sztár, de Fajgernénak sztárhentesként mutatták be. „Eleinte nem tudtam, mitől is az, de már az egyeztetéseknél kiderült, talán azért, mert állandóan dolgozik. Mindenkit a lehető legtökéletesebben szolgál ki, megszerzi a legszebb húsokat, és neveli a néniket, hogy nem csak csirkéből áll a világ. Belsőségekkel, zsigerekkel szerettem volna foglalkozni. Egy reggel úgy ébredtem, hogy ebből is édeset, tehát hájas tésztát csinálok. A családunkban ez nem volt hagyomány, nem láttam a nagymamáimat ilyesmit sütni, nem is ettem hájas tésztát még soha. Kiindulásként megnéztem, hány kiló hájam van: harminc kiló jött ki. Gondoltam, akkor harminc kiló hájat fogok feldolgozni. Az ötletnek a hentes is örült, a háj nem költséges. Kaptam kezdetnek tíz kilót. Lenyűgözött a textúrája: szépséges volt kiterítve, akár a csipke. A megnyitó előtt három nappal estem neki, nagy munka volt. Meg kell pucolni, leszedni a hártyáról, darálni, nézni, ahogy megkeményedik. Ez is egyszerre gyönyörű és undorító. Mindez a Háj’m Vénusz – Háj’m Grácia munkám alapja lett. Aztán annyit daráltam a hájat, hogy már-már pillecukorhoz hasonlított. Így jött az ötlet, hogy megformálom pillecukorból a testem.” Amikor erről a tervéről mesélt, akkor gondoltam arra: miért ne formálna meg engem? Miért ne ehetném meg magamat? Az új könyvemben az evés, a hízás, mások problémáinak magunkra vétele jól kapcsolható ezzel, gondoltam, és Fajgerné egyetértett. És megalkotta a bábut.
Fajgerné mindegyik performanszát rögzíti, érdemes rájuk keresni. Itt a közös videónk:
