 Fotó: Legát Tibor | |
A nagyvonalú ember. Elsőként mindig ez jut róla eszembe. És nagyszerű. A részletek királynője. A kívülálló, aki sosem ítélkezik, a bevonódó, aki minden apró momentumban megtalálja a maga helyét. Az író, aki a Volt egy farmom Afrikában című könyvében nemcsak írói, hanem emberi nagyságát is megmutatja. (Megtévesztő, hogy a filmet, a Távol Afrikátólt ez alapján készítették – a könyv ugyanis nem egy nagy szerelmi történet, nem Karen Blixenről [eredeti neve Isak Dinesen], hanem a farmról és a bennszülöttekről szól – egy európai szemszögéből.) Nagy mesélőképessége nem ebben a könyvben bontakozik ki, itt szerintem inkább a leírói zsenialitása csillog. Ha meséket akarunk tőle, ott van például a fő művének tartott Hét fantasztikus történet. Na, abban vannak romantikus csavarok, meglepő csattanók, regényes kellékek, minden, ami vonzóvá teszi bármelyik olvasónak…
 Fotó: Legát Tibor | |
Az élete és a személyisége semmilyen szinten nem volt konvencionális, dacolt a hétköznapisággal, de nem polgárpukkasztó módon: a zsigereiben volt az öntörvényűség, a természetes szabadság megélésének képessége. Emiatt tudott átvészelni mindent, és állhatott mindennel szemben – elfogadóan. Ám egy kis kicsinyességtől ő sem volt mentes: Nobel-díjat akart. Kétszer is a közelében volt, még Hemingway is azt nyilatkozta, mikor átvette a magáét, hogy Karennek kellett volna megkapnia. Ő maga is így vélte, és ezzel sokakat meglepett. Truman Capote-ot is, aki a legnagyobb hívei közé tartozott, és fel is kereste őt az első oroszországi útjának idején – az akkor már hetven felett járó Blixen akkor épp a Balti-tenger partján lakott. Truman szerint Karen akkor már nagyon rosszul nézett ki (az évek óta tartó betegsége elvitte a vitalitását, ragyogó külsejét; a szifiliszt még egészen fiatalon a férjétől kaphatta el, aki állandóan csalta őt), de így is lobogott benne az élet, és egzotikus kisugárzásából mit sem veszített. Truman is azt gondolhatta Blixenről, amit én, ezért is lepődött meg az író kijelentésén, miszerint már csak azért húzza (csapná be az időt…), hogy megkapja a Nobel-díjat.
„Ezen eléggé elképedtem – írja Capote –, mert olyan mesés, csodálatos nő volt és nagy művész, és ha valaha ismertem olyan embert, aki fölötte áll az ilyen bolondságoknak, az Isak Dinesen volt. De igazán akarta azt a díjat.” Ám talán csak ez a kis gyarlósága volt, és erről Capote is megbizonyosodhatott. Miután az Observerbe írt Blixenről egy portrét – szándéka szerint hízelgőt, de a nő (szerintem joggal) megsértődött, miután az írói méltatás mellett aszott szőlőszemhez hasonlította az arcát, és mosolyát a „paralitikus körvonalú, ferde” szavakkal írta körül –, a megbántottság dacára gyönyörű előszót írt az Álom luxuskivitelben dán kiadásához, és a halála előtt ezt üzente neki feloldásként: „Mondja meg neki, hogy elpárolgott a haragom. (…) A barátom és szeretem őt. Adja át neki szerető üdvözletemet.” Történhetett bármi, úrinő maradt. Igazi nagyság. Egykori kávéültetvényét ma Karenföldnek nevezik.
