Ez a szilárd pozíció persze elsősorban presztízst, szakmai rangot, sorra jelentkező, ebbe az istállóba tartozni akaró szerzőket jelent, s nem feltétlenül kiemelt támogatásokat és bevételeket, virágzó üzletmenetet, lévén, hogy ebbe a harminc-negyven, viszonylag még eladható, jó íróért, valamint az igényes olvasókért zajló, jó ügyet szolgáló, nemes konkurenciaharcba az elmúlt évek során megint vastagon betette a tappancsát a politika. Felelevenítvén azt az ismerős helyzetet, amikor az eltérő belső hangsúlyokkal, mégis jól kitapinthatóan megképződő, többé-kevésbé közmegegyezéses, a kritikai visszhang és az olvasói fogadtatás által megalapozott, legitimizált, hiteles szakmai értékrend mellett létezik egy avval köszönő viszonyban sem lévő, államilag támogatott, ideológiailag bátorított, bőségesen megdíjazott irodalom. Ennek alátámasztására elég megnézni a kiadók működését érdemileg befolyásoló kuratóriumok összetételét, a Magyar Szalon bármelyik, irodalommal foglalkozó adását vagy - teszem azt - a Magyar Nemzet kulturális rovatát, ahol még véletlenül sincs esélye felbukkanni interjú vagy recenzió formájában olyan névnek, melynek viselőjét az ötven fontosabb élő szerző között tartja számon a szakma érvekkel felvértezett, egészséges ízlése és ösztöne. Kicsit vicces dolog ez: a kortárs magyar irodalom színe-java szándékán vagy akaratán kívül úgy kényszerül a sok apró, rendszerré összeálló, fű alatti ideológiai, kultúrpolitikai sugallat, fifika és machináció eredményeképpen en bloc ellenzékbe, hogy életében egyetlen politikai tárgyú sort le nem írt. De akik csinálják, biztosan tudják, miért jó ez nekik.
A mai magyar irodalom szereplői ugyanakkor - akarják vagy nem akarják - valahogy
kénytelenek viszonyulni
mindehhez: százból nyolcvan megjelenő könyvön, folyóiraton minisztériumi (vagy NKA, ami gyakorlatilag ugyanaz) logó virít. Szeretjük vagy nem szeretjük: az állam csecsén csüngünk mindannyian, mivel nincsen tőkénk, másrészt pedig gyávaságból, az érdekképviselet katasztrofális állapotából, a szolidaritás maximális hiányából, a régi és új írószervezetek virtuális, értelmetlen, láthatatlan létezéséből vagy esetleg jól felfogott önérdekből kifolyólag testületileg hagytuk, hogy így legyen. A magyar szépirodalom élvonalát (vagyis, lásd mint fentebb: a politika által kreált apolitikus, ártalmatlan ellenzéket) közlő és kiadó műhelyeknek ráadásul elemi létérdekük, hogy ez a támogatási szisztéma fennmaradjon, hiszen csak akkor csurran-cseppen nekik is valami, ha a hatalom azokat is bő marokkal támogatja, akiket szeret. Fülét-farkát behúzva, egy emberként fogadja el tehát a szakma ezt a legutolsó ösztöndíjig az égvilágon mindent beborító, a kultúrára egy csöppet sem durván, alig láthatóan, mégis letéphetetlenül rátelepedő pókhálót, a függések bonyolult, finom rendszerét - szívből drukkolván, hogy a dilettánsok és a szürkébbnél is szürkébb, jellegtelen írók senki által nem olvasott (tehát a Magyar Nemzetben kolumnás interjúkban, kritikákban méltatott) fórumai éljenek, viruljanak, minél jelentősebb állami mecenatúrához jussanak, hisz csak ekképpen fog számukra is kerülni valami. Lévén, hogy a léosztóknak az a legfőbb szándéka és sikeresen bevált taktikája, hogy ne történjen botrány, a szereplők csöndben maradjanak, ezért kínosan ügyelve van arra, nehogy az aránytalanságok túlságosan szembetűnőek legyenek. A kortársi élvonal európai rangú, élő klasszikusokkal, a legizgalmasabb pályakezdőkkel, a jelenlegi legképzettebb értekezőkkel teletűzdelt irodalmi folyóiratai és kiadói tehát alig kapnak csak kevesebbet az ismétlődő pályázatokon, mint azok a lap- és könyvkiadók, amelyek évek óta megbízható módon hozzák a hűségét, kormánypártiságát minden lehetséges alkalommal őszintén megvalló, amúgy tíz ember által nem olvasott, teljességgel érdektelen harmad- és negyedvonalat. "Én szenvedélyesen szeretem a Fideszt" - suttogta ezen orgánumok futtatott szerzője a minap a telefonba bizalmasan, s bár ettől hangyányit sem lett jobb író, megértettem átéléssel elrebegett érzéseit mint jelenléte egyetlen indokát és fedezetét, hisz sehol sem lenne nélkülük: szeretete zsebre megy. A magyar költészetbe generálisan újat hozó, harminc éve zseniális kollégája viszont, esküszöm, hogy nem tudta, ki a kultuszminiszter per pillanat: "Nem - mondta, mikor tegnap felvilágosítottam -, nem hallottam még ezt a nevet. Jó amúgy?"
Szolgák vagyunk, jó, ha
tudjuk ezt. A túlélés érdekében mindannyian alkalmazkodunk, folytonosan engedményeket teszünk. Még szerencse, hogy az értékrendet, a rangot, a tekintélyt, a hatást és az olvasottságot nem azok a szempontok döntik el, melyektől, úgy tűnik, a bő évtizede gerjedt, gyerekesnek bizonyult remény ellenére soha, de soha az életben nem fog tudni megszabadulni az a tér, közeg, melyben a mai magyar irodalom egyébként izgalmas, szép játszmája zajlik. Hosszú távon elválik a szar a májtól ugyanis: a kánont és az értékhierarchiát minden rövid lejáratú, napi próbálkozás ellenére nem befolyásolják a pillanatnyi érdekek. Udvari szerzőket tucatjával lehet, de klasszikust - nincs az a munkapad - nem lehet gyártani: ahhoz a kéziratban a megfelelő helyre oda kell tenni, sajna, műről műre a megfelelő szavakat. Hála a jó égnek, senki nem lett jó költő még attól, hogy éjt nappallá téve salátástálak körül sündörög, az arcba behajolva, büdös lehelettel a nagyságát bizonygatva kurátort itat, szerkesztőt tapogat; igaz, önmagában attól sem, ha se kép, se hang, fogalma sincs, milyen évet írunk, hány óra van. Noha nekem, sokat látott, régi motorosnak egyre inkább az utóbbi típus a szimpatikusabb: egy nyomottért - ha formátum - húsz darab ezerrel nyomuló naprakész fogadáshiénát, igyekvő kismestert odaadok, egy szertelen, szemtelen, szabálytalan, még éretlen tehetségért meg legalább négy megbízható, szintjét tartó, unalmas öreget. Csak evvel meg, a fiatallal, az a baj, hogy elfelejtették neki megmondani, hogy nem fog tudni megélni abból, amit ír, s ez számos félreértésre ad okot. Sok esetben az arc már előbb megvan, mint maga a produkció, s Budapest partikultúrája előbb-utóbb könnyen meggyőz arról bárkit, hogy voltaképpen nem is kell ahhoz írnia, hogy a nevét ismerjék, ő pedig jól ellegyen. Ösztöndíj ösztöndíjat fiadzik, unikum, hakni, ájult tekintetű csajszi, női magazin szívja az energiát - mit fizetsz, kérdezik, mikor még éppen csak a köszönésnél tartunk, s komoly szerkesztői rutin, türelem szükségeltetik, hogy a lírába a lelkét annyiért beletegye, vagy talán, esetleg, a novellínó elkapkodott zárórészén, ha meg nem bántaná az ember, igazítson valamit.
Az idei könyvhét mindennek alapján pont olyan lesz, mint a tavalyi. A környülállásokat nem ismerő,
a belterjes praktikákat magasról letojó
művelt nagyközönséget, valamint a szakmát most sem fogja megtéveszteni, hogy ki előtt állnak a Dunáig kígyózó sorok: oda se kell furakodni, hogy biztonsággal megmondhassuk, vagy valami politikus ez a hőn szeretett, népszerű illető, vagy pedig van egy rendszeresen jelentkező tévéműsora. Bartis Attila viszont biztos magányosan fog majd főni a napon, noha A séta és A kéklő pára alapján az új kötet (A nyugalom) egy kézszorítást látatlanban megérdemel. Hasonlóképp indokoltnak tetszik Cserna-Szabó András esetében (Fél hét) a megelőlegezett bizalom: ez a fáradhatatlan neo-mesélő a közreadott részletekből sejthetően most is élvezetesen tekeri. Gyökeresen más próza az, ami Szilágyi Istvántól várható (Hollóidő): a Kő hull apadó kútba óta a magyar epika egyik masszívan jelentős mesterének kell őt tartanunk, aki ráadásul - az egy nélkülük eltelő könyvhétbe belehaló, olyan szégyent ki nem bíró, folytonos jelenlét-kényszerben szenvedő kollégákkal szemben - egyedülálló képességgel rendelkezik: néha évtizedekre eltűnik, mert olyankor, ki látott már ilyet, dolgozik. A tüneményes Márton László hasonló, ám termékenyebb elszántsággal építi az életművét, mely most, a Báthory-regénnyel újabb maradandó, megkerülhetetlen állomáshoz érkezik (Kényszerű szabadulás). A lírában négy kiszámíthatóan minőségi szerző új kötete mellett (Kovács András Ferenc: Téli prézli; Kemény István: Hideg; Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok; Tőzsér Árpád: Finnegan halála) arra szeretném felhívni a haza ötvenfős versolvasó táborának kitartó, hősies figyelmét, hogy a legalább ezerfős mezőny mindenképpen követendő húszfős része újabb, kiváló erővel, Czifrik Balázzsal (Hullám, híd, háló) gyarapodik, valamint hogy van itt egy költő, egy nagy magányos, akit alig értünk, alig méltányolunk, holott elképesztő dolgokat művel, hosszú évek óta már. Ha valaki Marno János tizenkét sorosait tartalmazó új kötetét (Daidal) kézbe veszi - már úgy értem, hogy bele is néz, mi több, darab időt eltölt vele, átengedi önmagán -, annak a hideg fog a hátán futkározni, az anyag ismeretében ezt garantálhatom. S végül, ha hidegrázást nem is, komoly szellemi izgalmat feltétlenül ígérhetek négy lebilincselő észjárású értekező, Bacsó Béla (Írni és felejteni), Vajda Mihály (Tükörben), Thomka Beáta (Beszél egy hang) és Földényi F. László (A gömb alakú torony) könyveinek megvásárlása esetén.
E hazai kortársakra koncentráló, szubjektív ajánlatot - a minden bizonnyal idén is beálló csömört gyorsan megelőzve - létező, de nem beteges, kezelhető előzetes várakozást keltő, sejthetően színvonalas kötetek sorával (Ferdinandy, Csaplár és Spiró, Takács Zsuzsa és Tóth Krisztina, Haklik Norbert és Filó Vera, Zoltán Gábor és Vörös István), valamint több külföldi potenciális sikerkönyvvel (az új Proust, Mrozek, Heller, Vonnegut stb.) lehetne még bővíteni, melyek által a világ nyilván nem hátra megyeget, de egyrészt elfáradtam, másrészt meg dehogy akarom én maguknak megmondani, hogy mit vegyenek. Aki szokott olvasni, nélkülem is a Magvető, a Jelenkor, a Palatinus, a Kijárat, a Kalligram és az Európa standja felé irányítja a lépteket, aki meg nem szokott, annak mit verjem itt magam.
Keresztury Tibor
