Interjú

„A családommal dolgozom”

Véronique Mougin író

Könyv

Új regénye életrajzi fikció. Az Ahol a tű átfér hőse Tomi, aki a koncentrációs táborban a foglyok ruháját foltozza, majd a háború utáni Párizs egyik legismertebb szabómestere lesz. Holokausztról, tehetségről, haute couture-ről és egy párizsi fogsor­árusról beszélgettünk.

Magyar Narancs: A könyv főszereplőjével rokonságban állnak. Sosem volt titok családjukban a holokauszt?

Véronique Mougin: A deportálások tényéről tudtam, de részleteiben sosem beszéltünk róla korábban. A túlélők legtöbbször eltemetik az átélt traumát: a szorongást, a dühöt, a gyászt, az elvesztett szeretteik emlékét. Csak így képesek tovább élni az életüket. Sajnos csak kevés családtagunk élte túl a háborút, de ők érzelmileg és földrajzilag is nagyon közel maradtak egymáshoz. A Magyarországon született Tomi a nagyapám unokatestvérének a férje volt, jól ismertük egymást.

MN: Milyen hatással van az életére, hogy a holokauszt óta született harmadik generáció tagja?

VM: A hallgatás ebben a távolságban megtörik. Az én generációm érzelmileg már kevésbé terhelt, hiszen nincs közvetlen tapasztalatunk a tragédiáról. Szeretnénk feltárni és megérteni az eseményeket, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát. Kötelességünknek érezzük az emlékezet folytonosságának fenntartását. Tomi történetének megörökítésével lehetőségem nyílt szavakba foglalni az addig elmondhatatlant. Hangot adhattam az elnémítottaknak. Ez is az igazságszolgáltatás egy módja.

MN: Hogyan született meg Tomiban a döntés, hogy elmeséli történetét, és hogy épp önnek?

VM: A hallgatását az én kifejezett kérésemre törte meg, nemcsak közeli viszonyunk, de a túlélők bűntudata miatt is. Szeretett volna emléket állítani a halottainak. Talán jó volt időzítés is. Ő a munkánk kezdetén 85 éves volt, óhatatlanul is foglalkoztatta a gondolat, hogy mit hagy maga után. Addig szinte sosem beszélt nyilvánosan a vele történtekről, holott rengetegszer kérték, vegyen részt megemlékezéseken, találkozzon diákokkal, kísérjen csoportokat a táborokban. Ekkor viszont elérkezettnek látta az időt.

MN: Hogyan zajlott a közös munka?

VM: Több mint három évig írtam a könyvet, és persze hosszú beszélgetésekkel kezdődött a folyamat. Segítségünkre volt, hogy Tomi hajszálpontosan emlékezett mindenre a táborokban töltött időről, ami a trauma egyik jellemző tünete. Az első intenzív interjúk lelkileg annyira megrázták, hogy három hónapig ki sem kelt az ágyból. A munkát nem akartuk abbahagyni, de ezután rövidebb alkalmakon és nem időrendben haladva kérdezgettem. A háborús emlékek felidézése között rendszeresen kértem, hogy meséljen a divatvilágban töltött időszakáról is. Ez mindig felvillanyozta. 2015 áprilisában, a tábor felszabadításának hetvenedik évfordulóján ellátogattam Buchenwaldba és Dorába, ahol elmerültem a német archívumok anyagaiban. A divatvilágot pedig Tomi személyes emlékein keresztül ismerhettem meg. Szabásminták, fotók, divatbemutatók kritikáit nézegettük, ezeket nem pótolta volna semmilyen olvasmány és kutatás. De szakértőket is felkerestem, akik segítettek megértenem a divat gépezetének akkori működésmódját.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.