Magyar Narancs: A könyv főszereplőjével rokonságban állnak. Sosem volt titok családjukban a holokauszt?
Véronique Mougin: A deportálások tényéről tudtam, de részleteiben sosem beszéltünk róla korábban. A túlélők legtöbbször eltemetik az átélt traumát: a szorongást, a dühöt, a gyászt, az elvesztett szeretteik emlékét. Csak így képesek tovább élni az életüket. Sajnos csak kevés családtagunk élte túl a háborút, de ők érzelmileg és földrajzilag is nagyon közel maradtak egymáshoz. A Magyarországon született Tomi a nagyapám unokatestvérének a férje volt, jól ismertük egymást.
MN: Milyen hatással van az életére, hogy a holokauszt óta született harmadik generáció tagja?
VM: A hallgatás ebben a távolságban megtörik. Az én generációm érzelmileg már kevésbé terhelt, hiszen nincs közvetlen tapasztalatunk a tragédiáról. Szeretnénk feltárni és megérteni az eseményeket, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát. Kötelességünknek érezzük az emlékezet folytonosságának fenntartását. Tomi történetének megörökítésével lehetőségem nyílt szavakba foglalni az addig elmondhatatlant. Hangot adhattam az elnémítottaknak. Ez is az igazságszolgáltatás egy módja.
MN: Hogyan született meg Tomiban a döntés, hogy elmeséli történetét, és hogy épp önnek?
VM: A hallgatását az én kifejezett kérésemre törte meg, nemcsak közeli viszonyunk, de a túlélők bűntudata miatt is. Szeretett volna emléket állítani a halottainak. Talán jó volt időzítés is. Ő a munkánk kezdetén 85 éves volt, óhatatlanul is foglalkoztatta a gondolat, hogy mit hagy maga után. Addig szinte sosem beszélt nyilvánosan a vele történtekről, holott rengetegszer kérték, vegyen részt megemlékezéseken, találkozzon diákokkal, kísérjen csoportokat a táborokban. Ekkor viszont elérkezettnek látta az időt.
MN: Hogyan zajlott a közös munka?
VM: Több mint három évig írtam a könyvet, és persze hosszú beszélgetésekkel kezdődött a folyamat. Segítségünkre volt, hogy Tomi hajszálpontosan emlékezett mindenre a táborokban töltött időről, ami a trauma egyik jellemző tünete. Az első intenzív interjúk lelkileg annyira megrázták, hogy három hónapig ki sem kelt az ágyból. A munkát nem akartuk abbahagyni, de ezután rövidebb alkalmakon és nem időrendben haladva kérdezgettem. A háborús emlékek felidézése között rendszeresen kértem, hogy meséljen a divatvilágban töltött időszakáról is. Ez mindig felvillanyozta. 2015 áprilisában, a tábor felszabadításának hetvenedik évfordulóján ellátogattam Buchenwaldba és Dorába, ahol elmerültem a német archívumok anyagaiban. A divatvilágot pedig Tomi személyes emlékein keresztül ismerhettem meg. Szabásminták, fotók, divatbemutatók kritikáit nézegettük, ezeket nem pótolta volna semmilyen olvasmány és kutatás. De szakértőket is felkerestem, akik segítettek megértenem a divat gépezetének akkori működésmódját.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
