Magyar Narancs: Balázs Zoltán és a Maladype Színház már többször feldolgozta az írásait. Kipróbált alkotói kapcsolatban állnak egymással?
Matei Vișniec: Elég jól ismerem Zoltán franciaországi munkásságát, számos szövegemet adaptálta értő módon. A kommunizmus története elmebetegeknek címűt egészen kivételes érzékenységgel vitte színre Chicagóban. Nagyra tartom a művészetét, a Maladype társulatának bátor, innovatív előadásait. Kevés pénzből a maximális művészi és érzelmi hatást képesek létrehozni.
MN: A román művészeknek jelentős szerepe volt a dadaista mozgalomban. Ez is közrejátszott abban, hogy megírja a centenárium évében egyszerre több országban bemutatott színdarabot?
MV: Az avantgárd szerelmeseként tisztelegni akartam a dadaizmus alapítói előtt, akik közül többen Romániából származtak. Tristan Tzara mellett négy fiatal román művész menekült 1916-ban Zürichbe. De ami lényegesebb, a tiltakozás eszméjéről akartam beszélni a Nyugat öngyilkossági kísérletével szemben, ami az I. világháború volt. A dadaizmus mint művészi forma háborús kontextus nélkül értelmezhetetlen, hiszen a barbarizmus tükörképe volt. Nemcsak egy játékos mozgalom, hanem fájdalmas művészi reflexió. Ezt a politikai dimenzióját közelítettem meg azon túl, hogy a nyelv lerombolásának jelenségeként analizálom. A dadaista művészek tiltakozása abból fakadt, hogy a háború leleplezte a verbális kommunikáció csődjét. Beszédek, kinyilatkoztatások hangzottak el patriotizmusról, áldozathozatalról, miközben az országok egymást hibáztatták a mészárszékért. A dadaizmus bizonyos értelemben kegyelemdöfést adott ennek a bőbeszédűségnek. A szokatlan akciók, kiáltványok, kabarék, abszurd versek révén vissza kívánta adni a nyelv jelentőségét.
MN: A mi korunkat mennyire tartja „dadának”? Milyen átfedéseket lát egyes politikusok következmények nélküli, értelmezhetetlen, torzító bőbeszédűségével?
MV: Hetven éve nincsenek világméretű háborúk, a nyelv valamelyest visszanyerte az alapvető funkcióját, a párbeszédek kezdeményezését a barbarizmus visszaszorítására. Mindamellett 1992 és 1996 között olyan háború zajlott Európa közepén, amely a harmadik világháború kirobbanásának a veszélyét hordozta magában. Manapság nemzetközi szinten ugyanazt a kakofóniát, mondhatni, dadaizmust tapasztaljuk, ami emlékeztet az I. világháború előtti bőbeszédűségre. Elég, ha csak az elhúzódó polgárháborúra gondolunk Szíriában, vagy Iránra, a síita világra, Oroszországra, Amerikára.
MN: Miben változott meg az írástudók felelőssége?
MV: Mindenkori kötelességünk hallatni a véleményünket, a szavak, a művészi kifejezési formák segítségével értelmezni, megérteni a történéseket. A politikusok megnyilvánulásainak szinte semmi értéke, az elektronikus média elbutító delíriumban tartja az embereket, az írott sajtó szava sem hatékony, a politikai pártok viaskodnak egymással vagy önmaguk körül forognak, az amerikai elnökválasztási kampány jelöltjei pávatáncot járnak a választókkal. Nos, ilyen helyzetben a művész, az írástudó, az értelmiség feladata, hogy megtörje az elkoptatott szavak áradatát, és a maga szóhasználatával, gondolataival a hitelességet közvetítse, ha kell, provokatív módon is.
MN: Groteszk, váratlan fordulatokkal teletűzdelt darabjaiban gyakran foglalkozik társadalmi kérdésekkel, aktuális problémákkal.
MV: Mindig drámai eseményekről írok. Három színdarabot szántam a délszláv háborúnak, a Boszniában megerőszakolt nőknek, a balkáni vadkapitalizmusnak, a gyász lehetetlenségének a háború sújtotta területeken. Nemrég írtam egy darabot a menekülthelyzetről. Az a címe, hogy Migrááááns, avagy túl sokan vagyunk ezen a kurva hajón. A színház eszközeivel próbálom körbejárni és megérteni ezt a humanitárius és egzisztenciális katasztrófát. Mindannyian érintve vagyunk ebben a drámában, menekültek, áldozatok, emberkereskedők, politikusok, coachok, európai állampolgárok.
MN: Romániában közel tíz évig cenzúrázták a darabjait, jelenleg ön a legtöbbet játszott színpadi szerző.
MV: Amikor 1987-ben Franciaországba emigráltam, már vagy húsz színdarab állt mögöttem, amelyek bekerültek a nemzetközi színházi körforgásba. A kommunizmus bukása után rögtön bemutatták az addig csak a színházi rendezők fiókjaiban heverő darabjaimat. Azóta rendszeresen visszajárok Romániába, független társulatok és kőszínházak egyaránt műsorra tűzik a színműveimet. Franciául írom őket, aztán visszafordítom románra. Minden évben részt veszek fesztiválokon, nemzetközi találkozókon, legutóbb Kolozsvárra hívtak meg. Gyökereket Románia adott, szárnyakat Franciaország.
MN: Egyszer úgy fogalmazott, hogy valódi hivatása hidat képezni Kelet és Nyugat között.
MV: Valóban. Életem felét egy diktatórikus rezsimben töltöttem, az utóbbi harminc évet pedig a demokráciában. Ne legyenek illúzióink, Kelet-Európát, Romániát ma is a Balkán népének tekintik Nyugaton. Az elszakadás, a lemaradás élménye történelmi hagyomány mind a románoknak, mind a magyaroknak. Nyugtalan tekintetünket vakon Nyugat felé vetjük, közben alig-alig ismerjük egymás értékeit, holott szomszédos országok vagyunk. Hiányolom az egy blokkba tartozó országok közötti kommunikációt.
MN: A magyar írók közül kikkel érez valamiféle rokonságot?
MV: A közös történelmünk révén hasonló az érzékenységünk, van köztünk egy kimondatlan cinkosság. A totalitarizmus kimunkálta bennünk az elnyomásról, az agymosásról szóló tudást. Nagyon szeretem például Visky András kolozsvári író műveit csakúgy, mint Spiró György történelmi regényeit.
