Magyar Narancs: Úton-útfélen hallani: "nagyon kevesen olvasnak, bezzeg a régi szép időkben..."
Ságvári Bence: Az ilyen nagy kijelentésekkel mindig az a probléma, hogy nincs meghatározva a "mihez képest". Száz-százötven évvel ezelőtt az olvasás viszonylag szűk réteg privilégiuma volt. 1870-ben, a történelmi Magyarországon az ország iskoláskorú népességének csak 45 százaléka tudott írni-olvasni, míg ma 1-2 százalék a (nem funkcionális) analfabetizmus aránya. A két világháború között jelentősen nőtt a szépirodalmat és még inkább a könnyedebb, szórakoztató irodalmat fogyasztó közönség nagysága. A munkásolvasókörök, a kisvárosok olvasókörei, a könyvespolcokon egyre nagyobb számban megjelenő, lényegében berendezési tárgyként szolgáló díszes kötésű könyvek vagy éppen az olvasó nő mint jelkép, mind a polgárosodás, az olvasás terjedésének megnyilvánulásai voltak. És ez a televízió széles körű elterjedéséig így is maradt. Ennél közelebbi viszonyítási pont lehet a hatvanas-hetvenes évek, ahonnan már vannak megbízható adataink az emberek időfelhasználásával kapcsolatosan. A szabadidő-eltöltés szokásai ekkor kezdtek alapvetően megváltozni: a tévénézés vált az első számú időtöltéssé; de a második legnépszerűbb szabadidő-eltöltési forma még ma is az olvasás. Összességében egyértelműen kimutatható tendencia, hogy az emberek kevesebbet olvasnak, de ez a sommás megállapítás elfedi azokat a különbségeket, amelyek egyes társadalmi csoportok között régen is és most is megvannak.
MN: Mik ezek a különbségek?
SB: Leginkább a tizenéves korosztályban drasztikus a csökkenés: a '80-as évek közepén mért napi átlag húsz percről 2010-re ötre csökkent a könyvolvasással eltöltött idő. De az idősebb korosztályokban is nagyjából feleződött ez: ma egyértelműen az ötven, de még inkább a hatvan év felettiek olvasnak a legtöbbet. A diplomával nem rendelkezők körében az elmúlt 20-25 év alatt szintén megfeleződött az olvasásra fordított idő, így egyre inkább a kulturális olló kinyílásáról van szó: az emberek nagyjából felének életében szinte semmilyen formában nincs jelen a könyvolvasás - nem csoda, hogy gyakorlatilag a népesség 20-30 százaléka tartja el a könyvipart. Fontos viszont, hogy aki ma olvas, több időt tölt ezzel, mint a '80-as évek átlagolvasói.
MN: A digitalizálódás, az új platformok és az e-könyvek megjelenése segít az olvasók számának növelésében?
SB: Az információs társadalom kialakulásának hajnalán némileg leegyszerűsítve két, egymással szemben álló álláspontot lehetett elkülöníteni. Az egyik - utópisztikus - elképzelés az esélyek kiegyenlítődéséről szólt; arról, hogy aki eddig hátrányos helyzete miatt nem fért hozzá az információkhoz, a tudáshoz, az új lehetőségek révén könnyedén megteheti ezt. A másik álláspont szerint a klasszikus társadalmi különbségek a digitális eszközök és az internet elterjedése miatt nem fognak csökkenni, hanem inkább újabb egyenlőtlenségi dimenziót csaphatunk a meglévőkhöz. Ma már ki lehet jelenteni, hogy ez utóbbi vált valóra: a különböző eszközökhöz való hozzáférés és az ezek használatában megmutatkozó társadalmi különbségek inkább konzerválták az egyenlőtlenségeket Magyarországon. Noha egy e-könyv-olvasóval Tiszavasváriban is megvásárolhatjuk ugyanazt, amit egy négyemeletes New York-i könyváruházban, mégis elsősorban azok vásárolnak e-könyv-olvasókat, akik amúgy is bemennének a könyvesboltba, míg a hátrányosabb helyzetű, nem olvasó társadalmi csoportokat pont nem érik el ezek az eszközök. Akik jobb helyzetben voltak lakóhelyük, családi körülményeik, tudásuk és anyagi helyzetük miatt, azoknak ezek a technológiák és eszközök újabb lökést adtak, hogy még távolabb kerüljenek a "nem digitális" rétegektől. Egyébként azoknak, akik még olvasnak, a döntő többsége idősebb, nagyvárosi vagy budapesti, magasabban iskolázott, illetve a fiatalok esetében magasan iskolázott szülőkkel rendelkezik, és jobbak az anyagi körülményeik.
MN: Az idősekre vonatkozó adatok alapján látszik, hogy az olvas sokat, aki negyven-ötven éve szocializálódott, amikor még amúgy is jóval több volt az ezzel töltött idő. De 20-30 év múlva ez a generáció már nem lesz, ami drasztikus hatással lesz az átlagra is. Mennyiben lehet hatással a közoktatás a következő generációk olvasóvá nevelésében?
SB: Az olvasáshoz való hozzászoktatást, az olvasásbarát miliő megteremtését már egy-két éves kortól érdemes elkezdeni: ha a gyerek az iskolában találkozik először könyvvel, hátrányba került. Ezért már az iskoláskort megelőzően muszáj lenne foglalkozni a gyerekkel; amíg nem tud olvasni, nézegethet képeket, felolvashat neki a szülő - de fontos, hogy meglegyen a könyvekkel kapcsolatos mindennapos pozitív élmény. Minden kutatásból az derül ki, hogy a szülői minta az egyik legfontosabb befolyásoló tényező: minél magasabb egy szülő iskolai végzettsége, annál nagyobb esélye lesz a gyerekének arra, hogy olvasóvá váljon. Ezeket az otthonról hozott különbségeket már az óvodában csökkenteni lehetne, de sokszor már itt megkezdődik az egyenlőtlenségek újratermelése. Ha az ember tizenéves korában rákap az olvasás ízére, és az nem jelent számára kényszert és frusztrációt, akkor nagy valószínűséggel olvasó marad még akkor is, ha kihagy a munka vagy a gyerekek miatt akár egy-két évtizedet. Viszont aki fiatalkorában nem olvas, abból megjósolhatóan nem is lesz már irodalmat olvasó ember - és ez e korosztály mostani tagjainak több mint a felére igaz. Egy friss kutatásunk szerint az általános és középiskolások 30 százalékának kevesebb mint húsz saját könyve van, további 30 százalékának pedig kevesebb mint ötven. A 13-16 év közötti fiatalok körében háromból ketten nem vagy szinte egyáltalán nem olvasnak könyveket a kötelező olvasmányokon kívül. Az alapszabály pedig itt is érvényesül, hiszen a "jó" családból származó gyerekek körében találjuk a legtöbb olvasót.
MN: Az olyan egyszeri nagy sikerek, mint a Harry Potter vagy az Alkonyat, amelyet jellemzően elolvasnak azok is, akik korábban sosem vettek könyvet a kezükbe, mennyire jelentenek valós bevezetést az olvasók közé?
SB: Biztos van, aki ezek miatt kezdett el olvasni, amit aztán más könyvek is követtek, de a számok nem mutatják, hogy egy-egy ilyen nagy sikerű könyv megjelenése után jelentősen megnövekedett volna az olvasók száma a fiatalok körében. Biztos, hogy ezek valódi generációs élmények, de a Harry Potter-könyvek sem feltétlenül működtek "kapudrogként". Nagyon sok korábbi Harry Potter-rajongó fiatal maradt meg "egykönyves-egyszerzős" olvasónak.
MN: Eddig irodalomról, könyvolvasásról beszéltünk. Létezik ugyanakkor egy teória, miszerint nem igaz, hogy ma kevesebb betűt olvasnánk el, mint évtizedekkel ezelőtt, csak éppen már nem könyvekben, hanem Facebookon, Twitteren, SMS-ben, a portálokon jut el hozzánk az írott információ.
SB: Nyilvánvalóan több szöveges inger ér egy mai átlagembert, mint húsz vagy ötven évvel ezelőtt, és az is biztos, hogy ezek a szöveges információk sokkal több platformon jutnak el hozzánk. Korábban kevesebb ingert fogadtunk be hosszabb ideig, ma jóval több forrásból érkeznek rövid, de lényegre törő impulzusok. Korábban gyakorlatilag rá voltunk kényszerítve - a csendesebb környezet és lassabb élet miatt -, hogy egyszerre egy dologgal foglalkozzunk, míg ma jellemzően egyszerre többféle dolgot csinálunk, főleg a fiatalok. Az olvasás ugyanígy vált felületesebbé, gyors ingerek áradatává, amelyben nehéz megtalálni az elmélyülést. Ez nehezen hozható összhangba az irodalomfogyasztás fókuszáltságot, belefeledkezést, a környezet ingereinek kizárását feltételező klasszikus meghatározásával. Ma nem így működik a világ; az idősebbek még lehet, hogy megtartották a szokásaikat, de egy mai tizenévest, aki abba nőtt bele, hogy minden mozog, hangot ad és villog körülötte, nehéz egy könyvhöz leültetni úgy, hogy mindezeket kizárja. Épp ezért van nehéz helyzetben az iskola ennek a korosztálynak a könyvre szoktatásával. De az is kérdés, hogy milyen könyvvel próbálkoznak: például a mai, a National Geographic horrorisztikus, akciófilm-jellegű szavannasztorijain szocializálódott gyereket nyilván nem lehet a Tüskevár sokoldalas természetleírásaival megfogni. Kérdés, hogy az oktatásban megvannak-e azok a könyvek, amelyek értéket képviselnek, mégis kompatibilisek ennek a generációnak a mindennapjaival.
MN: Létezhet olyan állami, felülről szerveződő kezdeményezés, ami statisztikailag kimutathatóan pozitív irányba tudná módosítani az olvasási szokásokat?
SB: Nagyon fontos lenne, hogy az oktatásnak esélykiegyenlítő szerepe legyen, de a nemzetközi összehasonlító kutatások azt mutatják, hogy Magyarország azon országok egyike, ahol az iskola csak tovább növeli a már meglévő társadalmi különbségeket gyerek és gyerek között. Látszik, hogy az általános és középiskolás korosztályban sokan azért nem olvasnak, mert nincsenek náluk otthon könyvek. A KSH 2011-es fogyasztási adatai alapján a magyar háztartások 70 százaléka egyetlen forintot sem költött könyvekre. Egy olyan állami programnak lenne értelme, ami nem spórolja meg az olvasással kapcsolatos igények és lehetőségek alapos felmérését, a fiatalok különböző csoportjainak megismerését, ezt követően pedig többféle szempont alapján kiválasztva könyvet, könyveket adna a gyerekeknek. Itt azonban nagyon fontos kérdés a "mit" és a "hogyan". Nem mindegy, hogy milyen könyvekről lenne szó, és az sem, hogy csak egy percre megállna a teherautó, és kiosztanák a könyveket, vagy pedig ez egy olyan program része lenne, ahol szakemberek (ifjúsági munkások, könyvtárosok, pedagógusok) értő módon próbálnának az olvasás köré helyi közösséget szervezni a fiatalokból. Ehhez kellő számú szakember, rengeteg energia, megszállottság, kreativitás és pénz kellene. Ezek együttes megléte elég reménytelennek tűnik.
MN: Mennyire képesek befolyásolni a könyvtárak az olvasási szokásokat?
SB: A rendszerváltás óta a könyvtárak fele megszűnt, mert az üzem vagy a legközelebbi város falura kihelyezett fiókja volt. Létezik egy szűk, aktív könyvtárhasználó réteg, de az emberek többségének egyáltalán nincs jelen az életében a könyvtár: tízből csak egy-két ember jár több-kevesebb rendszerességgel könyvtárba ma Magyarországon. Ez az arány az elmúlt két évtizedben lényegében nem nagyon változott, miközben persze a könyvtárak szerepe és funkciója is nagymértékben átalakult. Csodákat a könyvtáraktól nem várhatunk.
MN: Világjelenségről van szó?
SB: Nem magyar jelenség, hogy a fiatalok jelentős részének semmilyen formában nincs jelen az életében a szépirodalom és általában a könyvolvasás. Különbségek abból adódhatnak, hogy ehhez az oktatás és egy társadalom általános kulturális állapota mit tud hozzátenni vagy éppen elvenni; képes-e alkalmazkodni az új világhoz, vagy a "régi modellt" hajszolja, amiből nem sok jó következik - a gyerekeknek nem tetszik, a tanár pedig frusztrált lesz ettől. Hogy mi hol járunk ebben, az jó kérdés. A mostani rendszer erősen átalakulóban van, azt is mondhatjuk, hogy nincs rendszer, de az eddigi koncepciók alapján úgy tűnik, nem nagyon számíthatunk arra, hogy a helyzet pozitív irányban változik.
