"Már gyermekkoromban döntöttem az életemről. [...] Tétovázás nélkül magam elé tűztem életprogramomat: a világ legnagyobb írója leszek." Az idősödő Nagy Endre emlékezett vissza ekképpen ifjonti ambíciójára: erős öniróniával, hiszen pályafutását sommásan félresiklottnak vélte. Jóllehet, a Nyugat óriásai becsülték, népszerűsége messze túlterjedt az irodalmi élet határain, s ami a legfőbb: valódi író volt teljes életén át, még akkor is, amikor kabarét vezetett és eldadogta a pódiumról közéleti monológjait.
A "nem koronázó" Ugocsa vármegyében, Nagyszőlősön született a helyi kocsmabérlő gyermekeként, s a Grósz család büszkesége ezen a tájékon vált a magyar nyelv és az irodalmi hagyományainkban oly kitüntetett szerepet játszó anekdota műfajának avatottjává. Az utóbb hosszú évtizedeket nem csituló lámpalázban töltő Nagy Endre kamaszéveiben váltig színész szeretett volna lenni, ám a família egyszerre az úri és polgári jogászpálya felé terelgette. A nagyváradi jogi akadémia mellől azonban csak elcsábította a fiatalembert a bohémvilág: igaz, nem a színházi, hanem a redakciókban uralkodó
eleven és fesztelen
szellem. A nagyváradi kormánylap, a szabadelvű Szabadság szerkesztőségében krokikat és vezércikkeket író Nagy Endre tudtán kívül a közeli jövő irodalomformálóival került egy köpűbe, amikor közös indulásuk pillanatában öszszekerült Ady Endrével és Bíró Lajossal, s amikor már tapasztalt újdondászként védőszárnyai alá vette a laphoz később érkezett nemzedéktársat, Krúdy Gyulát. Első kötete, a pályafutására oly kevéssé jellemző címet viselő Siralmak könyve (1896) is itt, az ekkor még több gúnnyal, mint pátosszal Pece-parti Párizsnak nevezett Váradon jelent meg.
Nagyváradról azután a mezőnyből elsőként érkezett fel Budapestre a jogi tanulmányait és jogászi pályafutását a fővárosban egyszer s mindenkorra bevégző Nagy Endre. "[A] váradi redakcióból kiröppenve a főváros egén bontogattam a szárnyamat, naponta krokit írtam a Pesti Naplóban, a szerkesztői szeszély kiszámíthatatlanságával olykor egy-egy 'innen-onnan'-om is megjelent a Hét-ben, Ignotus, ha találkoztunk, kezet fogott velem, sőt több ízben megkérdezte tőlem, hogy hogy hívnak, sőt Heltai Jenő egyszer a 'Commerce'-kávéházbeli éjszakai spriccerek egy utolsó példányának fölhasználásával brudert ivott velem - szóval 'arrivé' voltam" - emlékezett vissza utóbb e mozgalmas, ám pénztelenségben töltött időszakra Nagy Endre, aki az írásroboton túl karikaturistaként is megdolgozott a pénzéért. A Pesti Naplónál vitt rovatának napi érdekességeket színezgető cikkeiből 1903-ban egy újabb könyvet jelentetett meg (Tarka krónikák), ám pályafutásának alakulása szempontjából fontosabbnak bizonyult dalszövegírói részvétele a gyors ütemben megmagyarosodó és egyúttal világvárosiassá váló budapesti szórakoztatóipar életében.
Mikszáth modorában, de Herczeg Ferenc sikerére sandítva írt novellákat és regényt, azonban Nagy Endre számára mégis egy 1907-es, véletlenszerű kávéházi találkozás hozta meg az annyira várt, de utóbb olyannyira kétélűnek bizonyuló nagy áttörést. A Teréz körúti Bonbonniére kabaré tulajdonosa, a később nótaköltőként megdicsőült Kondor Ernő (Kecskebéka felmászott a fűzfára, Zöldablakos kicsi ház stb.) ugyanis felkérte egy alkalmi fölolvasásra, ám az egyestés vendégszereplésből valami egészen más lett. A fölolvasásában megzavart Nagy Endre - saját visszaemlékezése és a kabarétörténeti hagyomány szerint - egy frappáns rögtönzéssel tromfolta le az iázó nézőtéri rendbontót, s innentől pódiumjelenléte évtizedekre biztosítottá vált. Nagy konferanszié lett: krónikusan hebegő, a közönség együttérzésére apelláló, de egyszersmind a közönség érzéseinek hangot adó konferanszié, az első magyar e nemben. Az első világháborút megelőző évtized kedélyesen önelégült és töretlen ambíciójú pesti polgársága a magáénak ismerte el Nagy humorát, amely közéleti élceivel, kicirkalmazott körmondataival és nehézkességében is könynyed világfiasságával valósággal beletalált a közhangulatba. A politika korrupt világát ostorozó vagy épp a magyar és a francia far kvantitását frivolan összehasonlító konferanszok csakúgy túljutottak a kabaré kis világán, mint, mondjuk, a bibliai Lótról költött Nagy-kuplé.
Nagy Endre, az író mindeközben nem pihent, jegyzett újabb regényeket, jóízű, ám kedvesen szimpla novellákat (A misokai földkirály), s persze a kabaréjelenetek mellett komolyabb igényű, de sikertelen színműveket is, mint amilyen a voltaképpen máig elővehető komédia, A miniszterelnök (1912), vagy az akadémiai Voinich-jutalommal dekorált, ám méltán megbukott A zseni (1911) című "tragikomikum". Mindez a tevékenység mellékesnek bizonyult a kabarésikerekhez képest, s alighanem ez a háttérbe szorulás is motiválhatta Nagyot abban, hogy 1913-ban hátat fordítson a mégoly irodalmias kabarénak, s Párizs felé vegye az irányt.
"Párizsban megrakodom azzal az európai műveltséggel, amelyből iskolaéveimben a hanyag diákok fáradhatatlan furfangjával svindliztem ki magam" - írta utóbb egészséges önértékeléssel és komoly öniróniával a Pesten oly kozmopolita jelenségnek tetsző Nagy, aki azonban csak rövid ideig időzött Párizsban, s a világháború évében már itthon írta a hazafias, s mi tagadás,
jobbára olvashatatlan
műveket (mint például az Erdély fia - drámai költemény, 1917). S akárcsak a csodált Molnár Ferenc, Nagy Endre is vállalt haditudósítói feladatokat.
1919 végén azután - kisebb-nagyobb megszakításokkal - egy tucat évre visszatért a kabarépódiumra, s a megváltozott politikai környezetben a legalább ennyire megváltozott közönségigényekkel szembetalálva magát - újra csak konferált. Kosztolányi gyorsfényképe így örökítette meg alakját: "Szikár, férfias alak a színpad peremén, bordó függöny előtt, hadonászó kézzel, erős villanyfényben. Majdnem cigányos jelenség a szmokingjával, a fehér ingmellével, a sötét arcbőrével. A haj és bajusz fekete. Bozontos szemöldök alatt feketén szikrázik a szem. Dacosan, görcsösen veti hátra a fejét. Úgy rémlik, hogy mindig kissé erőlködik s mindig kissé zavart." A zavar valóban végigkísérte Nagy pódiuméletét, s ezen a védőitalként fogyasztott tekintélyes mennyiségű bor és pezsgő sem változtatott. A kabaréízlés megváltozása sem javított az élő legenda gyanánt tisztelt, de kissé már lagymatagnak ítélt konferanszié helyzetén, aki 1923-tól Salamon Bélával párban irányította a Terézkörúti Színpadot. "Tisztelt hölgyeim és uraim! Kabaréműsorunk véget ért, következik a Salamon-bohózat" - határolódott el Nagy estéről estére a műsor nevettető, sőt röhögtető szakaszától.
Csakhogy a kabaréból mindinkább kiábrándult, s imádott, ám gyenge egészségű fiát az irodalom világa felé terelgetni vágyó Nagy Endre életének utolsó évtizedében szintet ugrott, s valódi jelentős íróvá lett. Kisebb részben azáltal, hogy Cholnoky Viktor szellemében s a század eleji életében fontos szerepet játszó író emlékének megidézésével életre hívott egy állandó alakot, az egzotikus meséket regélő kocsmaredaktor, Lukits Milos figuráját (Lukits Milos kalandjai, 1927). Ám sokkal inkább azáltal, hogy nekilátott visszaemlékezéseinek nem hivatalos trilógiájához. A kabaré regénye (1935), a Párizs, 1913 (1935) és az Egy város regénye (1936-37) a nagy emlékírók sorába emelte Nagy Endrét: egy műfaj hazai megtelepülésének történetével, a békebeli béke Európájának megidézésével és a nagyváradi évek ifjonti varázslatának megrajzolásával. Rezignált s mégis kedélyes életismeret, gusztusos elbeszélői modor, adatok és anekdoták sokasága teszi originális olvasmányélménnyé e köteteket, olyan korjellemző történetekkel, mint amilyen A kabaré regényét záró kis sztori a francia határt úti okmányok nélkül átlépő főhőssel. A francia tisztek már bármiféle okmánnyal vagy akár névre szóló levéllel beérték volna, de Nagy fölháborodottan kiáltotta: "Hallatlan! Hogy egy utast ilyen haszontalanságokkal molesztáljanak! Elvégre Európában vagyunk! Vagy nem?" A franciák végül Nagy becsületszavára távoztak, aki azonban nem szűnt magában dohogni: "Hogy az utastól egy országhatáron még igazolványokat követelnek! És ezt nevezik kultúrának! 1913-ban volt. Egy év múlva kitört a világháború. És azóta nem csudálkozom és nem háborodom föl többé semmin."
A századfordulós Nagyvárad körképszerű városportréja, a pesti kabaré születéstörténete és az 1913-as Párizs színes epizódokban gazdag rajza mellett még egy sajátos műfaj mutatta fel Nagy Endre legsajátabb tehetségét: az életbölcseleti irodalom. Nem a fellengzős, önnön elmésségében és saját stílusában fürdőző használati bölcselet ez, hanem egyfajta póztalan okosság, amely sosem terjeszkedik túl a tapasztalatok formás csoportosításának és mindig ízléses, egyszersmind meggyőző elősorolásának terepén. Tényleg haszonnal forgatható irodalom, Fráter Zoltán szavaival "az esszé, a vallomás és a karcolat különös keveréke" az Öregek kalauza és a Szerelmesek kalauza.
"A világegyetem leitmotivja a szomorúság" - áll az Öregek kalauza lapjain, s ez a szomorúság uralta a fiát elvesztő apa utolsó éveit. "Félig én már át vagyok. / Úgy nézz rám, ha elmegyek, / Látsz-e újra engemet, / Azt te már nem tudhatod" - szólt a Nyugatban közölt Vénember dala első strófája, s az alig hatvanévesen már aggastyánnak látszó, "az olcsó népszerűség tunyító becézgetéseit" odahagyó Nagy Endre 1938-ban valósággal utánahalt ifjabb Nagy Endrének.
"Scripta volant, verba manent" - fordította át Nagy Endre kedvéért az ismert latin mondást Kosztolányi Dezső fentebb idézett portrékarcolata. Nos, a konferanszié és pillanatra kalibrált művészete ma már csak emlék, de Nagy Endre könyvei még elérhetők, s legjobb műveiről szólva bizony okkal visszafordítható a szentencia tétele: az írás megmarad.
