A "szemét" hívószava köré felfűzött hosszabb-rövidebb esszék az építészetet mint a társadalmi terek folyamatos újraértelmezésének médiumát írják le - hiszen közösen használt épített tereink jelzik az emlékezet(politika) aktuális állapotát, a múlt és jelen közötti párbeszéd esélyeit, a teret használó személyek alapvető viszonyát egymáshoz. Vagyis az építészet olyan térnyalábokat rögzít és határol le, amelyek között lehetségessé válik egy identitást felépíteni. A Strike ezzel a szemlélettel nincs egyedül az utóbbi pár évben tapasztalható hazai urbanisztikai pezsgésben, ám ez semmit nem von le a magazin erős kontúrvonalakkal felvázolt koncepciójának értékéből. Ráadásul a lap ugyanúgy elkerüli a társadalmi aktivizmus frázisait, mint a távolságtartó szakértői hangütést: a hűvös, funkcionális dizájn olvasmányos, konkrét esetekre fókuszáló, személyes hangvételtől sem tartózkodó írásokat takar, amelyekben az építészet és a szemét összefüggéseinek feltérképezése során a legnagyobb természetességgel esik szó az űrszennyezésről, Korine Szemétkúrók című filmjéről, a nagyvárosi zajok zenei felhasználásáról, Ulánbátor jurtanegyedeiről, a józsefvárosi piac építészeti tobzódásáról, vagy az utcán hagyott féldecis üvegek térbeli helyzetéről és az őket oda elhelyező gesztusról, ami nem más, mint a városhoz fűzött kommentár. Ütős Árvai András novellának is beillő szövege, amiben a beszélő saját magán és maga körül próbálja "kitapintani azt a pontot vagy inkább vonalat, amin túl már szemétté" válik, és (sajnos csak) pimasz Smiló Dávid Octogon- és Atrium-idézetekből összetákolt szonettje, amelynek állításával - "az építészet nem vakbélgyulladás" - nehezen vitatkozhatnánk.
92 oldal, ingyenes
