Számvetésében józanul jelenti ki, hogy számára a könyv írásának idején a „hajó messze járt már a parttól”. Se világnézete, se gyereke, eddig csak evickélt, de hát sajnos ez nem tarthat örökké, hiszen az ilyenek is „negyven-ötven éves korukban falakba ütköznek” (idézi a barátnőjét). Kell egy világnézet, és szülni is ideje, sürgeti a külvilág. A hősnő azonban nagyon különbözik attól, mint amit a társadalom normálisnak gondol.
Kívülállását, magányosságát hol gőgösen, hol kicsit szégyenkezve tartja pajzsként maga elé. Íróvá nevezi hát ki magát, mert „az irodalom az egyetlen dolog, amit negyvenévesen is el lehet kezdeni”. A könyv zavaró következetlenségeinek egyike ez, hiszen később író-olvasó találkozókra, irodalmi fesztiválokra kísérjük a beszélőt, holott elvileg, ugye, ez lenne az első munkája. Mintha a szerző kissé sután akarta volna eltávolítani, leválasztani magáról a figurát. Sőt, a későbbiek során annak a gyanúja is felmerül, hogy saját korábbi esszéit, tárcáit gyűrte bele egy kerettörténetbe, már-már álmosító aprólékossággal; mintha egy női magazin, egy tudományos folyóirat és jó pár barátnős este utóbbi pár évének anyasággal foglalkozó anyagait mind-mind bele akarta volna sűríteni egyetlen könyvbe. Hosszú fejtegetéseket kapunk arról, hogy a gyerekteleneknek mindig volt helye az egyházban. S mi az áldozat és mi a bátorság. S persze felmerül az összes kérdés, ami a nők agyában megfordul a gyerekvállalás mellett és ellen.
Megjelenik a férfiszemszög is, a hősnő szerelme, Miles például nem akar gyereket. Akkor kevésbé szereti? Mi a szerelem, a szeretet? Mit akarunk a másiktól? Kétségkívül érdekes, létünk alapjait érintő problémák, mindet mintha hallottam volna már. Igaz, így egyben soha. A baj az, hogy erősebb a kérdés, a téma, mint a kidolgozás.
Pedig a tét nem kicsi: „Az elmém szürkés, sáros tájait átformálni valami szilárd és konkrét anyaggá, ami teljesen független tőlem (…) olyan fenevadat kell alkotnom, amelyik több nálam” – sikolt fel a narrátori vágyakozás. És míg a fejezetek során a kételyeit osztja meg velünk, végig ennek az erős fenevadnak a megteremtésén munkálkodik. Csakhogy szétokoskodja az egészet. Ráadásul mindezt állandó zavaró betétekkel teszi: kérdéseket tesz fel mind a könyvével, mind a sorsával kapcsolatban, és dobókockával dobja ki a választ. Értem én, hogy nincs végső igazság, hogy az egyik nem olyan, mint a másik igen, de ezt elég lett volna egyszer eljátszani.
Az álomleírások, a tudat alól előtörő képek viszont szépek. Amikor a hősnő soha meg nem született gyermekét nézi, vagy amikor gyerektelen nőket lát maga előtt egy kanapén, akik egyszerre tűnnek fenségesnek és szánalmasnak, az a legszebb. De valóban a gyerek a boldogság záloga? Sajnos a könyv tanulsággal is szolgál. Miszerint az alkotás helyettesítheti az anyaságot, a munka a terhesség, az eredmény maga az anyaság (mint a könyv eredeti címe). A könyv az örök élet! Itt azért elszomorodtam. Akkor a nőnek, aki nem alkot, marad a szülés? Vagy miről beszél a szerző? Fedni próbálja a szájbarágást a harmadik generációs holokauszt-túlélő traumája, a haláltábort túlélő, később rákban elvesztett nagymama sorsának cipelése, illetve a szépen végigvitt késmotívum (mint a gyógyítás és boncolás eszköze), de ettől még ez programkönyv marad.
Fordította: Csonka Ágnes. Libri, 2019, 312 oldal, 3499 Ft
