Heltai Jenő: Csavargó
Hát újra a kezembe veszlek
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
A keserű, nehéz robotba.
Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről-hegytetőre.
Maradjatok meleg kemence
Vállán ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel, szent szabadság!
A vak homálybul nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak.
Nem kérdezem, mit ád a holnap,
Szememben új tüzek lobognak,
Szívemben új dalok fakadnak!
Nem nézem azt, hová visz utam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam. Magam kerestem.
S ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!
De addig élni… élni, élni!
Különbül, mint a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
Én mosolyogva, fütyörészve
Megyek a szép bizonytalanba…
Heltai Jenő olyan különleges, anyagtalan gráciával verselt, hogy e téren talán csak Szép Ernő múlta felül. Egyik leghíresebb, és saját maga által egyébként legjobban utált munkája is verses mű: ő írta Kacsóh Pongrác János vitézének dalszövegeit.
„Udvaromon három vályú, / abból iszik három nyáj juh”, erről a két sorról jegyezte meg egy antiszemita húrokat pöngető kritikusa, hogy egy nemzeti dalműbe ennyire nem illő, nyakatekert, erőltetett rím csak a pesti flaszteren születhetett. Heltai évtizedekkel később jegyezte fel némi kajánságot sem nélkülöző rezignációval a gettónaplójában, hogy ezt az affektált, modoros rímpárt történetesen Kriza János Vadrózsák című népköltészeti antológiájában találta.
Amikor 1899-ben megírta A vén kocsis dalát, csak huszonnyolc év nyomta a vállát, de a versben annyi szép felhorgadás és összeroskadás van, hogy rögtön Ady kedvence lett, pedig akkor még utóbbi is csak készült az adyságra. Az öreg konflisló megiramodik, ha szerelmespár száll be a kocsiba („Eszébe jut a lovamnak / Az a csók… és az a nyár…”), de az egykedvű kocsis nyugalomra inti a bakon, olyan szavakkal, hogy nem szorul magyarázatra, mi tetszhetett bennük Adynak, talán az utolsó olyan magyar költőnek, aki közlekedési eszközként ülte meg a lovat: „Jobb lesz nekünk lassan menni, / Vén szekerem, vén lovam, / Jobb lesz nekünk megpihenni, / Öreg idő, este van. / Lassan menni, megpihenni, / Hogy ne bántson senki, semmi, / – Gyü, Madár, hej, Madár! / Miértünk már ugyse kár.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
