poeta.doc

A költő és a fészkes fene  

  • Kőrizs Imre
  • 2021.07.14 21:00

Könyv

Heltai Jenő: Csavargó

Heltai Jenő: Csavargó

 

Hát újra a kezembe veszlek

Kalandos élet vándorbotja!

Mert elfogott a nagy utálat,

A testem, lelkem belefáradt

A keserű, nehéz robotba.

 

Leszek megint szabad csavargó,

Bűbájos álmok kergetője!

Ki mit se bán és mit se fájlal

És könnyű szívvel, könnyű lábbal

Megy hegytetőről-hegytetőre.

 

Maradjatok meleg kemence

Vállán ti lusta, gyáva macskák!

Én nekivágok az erdőnek

S részegre szívom a tüdőmet

A levegőddel, szent szabadság!

 

A vak homálybul nekivágok

A fölkelő, vadsárga Napnak.

Nem kérdezem, mit ád a holnap,

Szememben új tüzek lobognak,

Szívemben új dalok fakadnak!

 

Nem nézem azt, hová visz utam

Fönt a hegyek közt vad viharban.

Az én utam. Magam kerestem.

S ha végem ez lesz és a vesztem:

Hát legalább magam akartam!

 

De addig élni… élni, élni!

Különbül, mint a többi bamba!

Legyen övék a csönd, a béke,

Én mosolyogva, fütyörészve

Megyek a szép bizonytalanba…

Heltai Jenő olyan különleges, anyagtalan gráciával verselt, hogy e téren talán csak Szép Ernő múlta felül. Egyik leghíresebb, és saját maga által egyébként legjobban utált munkája is verses mű: ő írta Kacsóh Pongrác János vitézének dalszövegeit.

„Udvaromon három vályú, / abból iszik három nyáj juh”, erről a két sorról jegyezte meg egy antiszemita húrokat pöngető kritikusa, hogy egy nemzeti dalműbe ennyire nem illő, nyakatekert, erőltetett rím csak a pesti flaszteren születhetett. Heltai évtizedekkel később jegyezte fel némi kajánságot sem nélkülöző rezignációval a gettónaplójában, hogy ezt az affektált, modoros rímpárt történetesen Kriza János Vadrózsák című népköltészeti antológiá­já­ban találta.

Amikor 1899-ben megírta A vén kocsis dalát, csak huszonnyolc év nyomta a vállát, de a versben annyi szép felhorgadás és összeroskadás van, hogy rögtön Ady kedvence lett, pedig akkor még utóbbi is csak készült az adyságra. Az öreg konflisló megiramodik, ha szerelmespár száll be a kocsiba („Eszébe jut a lovamnak / Az a csók… és az a nyár…”), de az egykedvű kocsis nyugalomra inti a bakon, olyan szavakkal, hogy nem szorul magyarázatra, mi tetszhetett bennük Adynak, talán az utolsó olyan magyar költőnek, aki közlekedési eszközként ülte meg a lovat: „Jobb lesz nekünk lassan menni, / Vén szekerem, vén lovam, / Jobb lesz nekünk megpihenni, / Öreg idő, este van. / Lassan menni, megpihenni, / Hogy ne bántson senki, semmi, / – Gyü, Madár, hej, Madár! / Miértünk már ugyse kár.”

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk