| Maj Sjöwall (78), Svédország Sorozat: Martin Beck nyomozó történetei Kötetek száma (Per Wahlöövel közösen): 10 (1965-1975) |
| ||
Magyar Narancs: A Martin Beck-könyvekkel rendesen odamondtak a svéd jóléti államnak. Nem kapták meg, hogy kívül tágasabb?
Maj Sjöwall: Nem voltunk egyedül. Ahogy a könyvek szép sorjában 65 és 75 között megjelentek, egyre több fiatal lázadt a rendszer ellen. A vietnami háború évei voltak ezek, s nem volt nehéz észrevenni, hogy a svéd szociáldemokraták egyre inkább a jobb felé húznak. A jobboldali politikusok nagy ívben tettek arra, miket írogat ez a két értelmiségi. Érdekes módon balról kaptuk a kritikákat, a szélsőbalról. A keményvonalas trockisták, leninisták és marxisták kapták fel a vizet. Újságcikkekben estek nekünk, mondván, hogy nem vesszük komolyan az ügyet; szórakoztató irodalmat írunk, ahelyett, hogy hithű, kommunista munkákban bírálnánk a rendszert.
MN: Önök mindig is büszkén vallották magukat marxistának. Miben állt a hatvanas években svéd marxistának lenni?
MS: Svéd marxistának lenni annyit tett, mint rettentő naivnak lenni. Ma már inkább szocialistának mondanám magam. Akkoriban nem láttuk, hogy azok az országok, melyek kommunistának mondták magukat, a valóságban mennyire fasiszta alapokon működtek. Karl Marx elmélete szépnek szép volt, csak gyakorlatban bicsaklott meg a dolog. A harcos napjaim már rég a múlté, túl öreg vagyok én már ehhez. Különben is, egyetlen lap sem hozná le egy majdnem nyolcvanéves néni elmélkedéseit a szocializmus kívánatos voltáról.
| ||
MN: Híres nyomozójuk, Martin Beck osztotta az önök nézeteit?
MS: Martin Beck nem volt marxista, nem, nem. Úgy tekintettem rá mindig, mint egy jóravaló, tipikus svéd közszolgára. Amiből több volt benne, mint a tipikus svéd közszolgában, az az empátia és az emberség. Ezekből az akkori idők rendőrei nem álltak valami jól. Még csak szocialistának sem mondanám őt; együttérzőnek, annak igen! A szegények és kiszolgáltatottak oldalán állt.
MN: Valós személyről mintázták?
MS: A külsőségeit igen, egyebet semmit. Egykori főnököm volt a modell hozzá; egy grafikus. Minden szereplővel ezt csináltuk; kiválasztottunk valakit, akit mindketten ismertünk, de csak a külsejüket vettük kölcsön. Fontos volt, hogy mindketten ugyanarra az alakra gondoljunk írás közben.
MN: A főnöke felismerte magát?
MS: Nem. Én pedig sosem mondtam el neki, hogy Martin Becket róla mintáztuk.
| ||
MN: Igaz, hogy megismerkedésük kezdetén Per Wahlöö tesztelte önt? Hogy befejezetlenül, üres részekkel küldte el önnek az írásait, és önnek kellett kitöltenie a hiányzó részeket?
MS: Per kész regényíró volt már, amikor megismerkedtünk. De nem csak a saját írásait küldte el lyukasan; az egymásnak küldött leveleinkben is ezt játszottuk. Termékeny játék volt. Per tudni szerette volna, tudunk-e közösen írni.
MN: Milyen részeket kellett kitöltenie?
MS: Egy-egy szereplő jellemzését és a hangulatfestést hagyta rám. Úgy véltük, ha együtt fogunk élni, akkor együtt is fogunk dolgozni. Csak még nem tudtuk, mit. Ez volt az előjáték Martin Beckhez.
MN: Hogy írtak közösen?
MS: Mindig éjszaka. Ágyba tettük a gyerekeket, s leültünk írni: Per az asztal egyik oldalára, én a másikra. Kézzel írtunk. Másnap Per legépelte az én részemet, én meg az övét. Míg gépeltük, meg is szerkesztettük egymás szövegét.
MN: 1966-ban jelent meg a második Martin Beck-könyv. A svéd, akinek nyoma veszett Budapesten játszódik. Úgy írnak Budapestről, mint egy helybéli.
MS: Egy filmproducer küldött minket Budapestre azzal, hogy írjunk forgatókönyvet Raoul Wallenbergről. A Gellért szállóval szemben laktunk, ma már nincs meg az a hotel. Egy hétig maradtunk, de semmit sem tudtunk meg Wallenbergről, viszont beleszerettünk a városba. Voltunk a Balatonnál, Szegeden, újságszerkesztőségekben, textilüzemben és egy paprikafeldolgozóban is. Egy csomó érdekes, de Wallenberg szempontjából teljesen haszontalan dolgot tudtunk meg. Végül nem miattunk nem született meg a film: Wallenberg anyja megtiltotta, hogy a fiáról film készüljön. Mi viszont a rá következő évben visszatértünk Budapestre, de akkor már regényírási szándékkal. Ezúttal egy hónapot maradtunk. Budapesten írtuk meg a regényt. Érdekes volt, mennyivel nyitottabbnak tűntek az emberek, mint az NDK-ban. Nem is igazán értettük akkor, miért.
MN: Az utolsó, 1975-ben megjelent Martin Beck-regényben meggyilkolják a svéd miniszterelnököt. Utólag sokan profetikusnak érezhették ezt a fordulatot az Olof Palme-gyilkosság fényében.
| ||
MS: A mi könyvünkben a gyilkosságnak semmilyen politikai indíttatása nem volt. Egyébként a Palme-ügyben a rendőrség mind a mai napig nyomoz, azt mondják, nyomon vannak, most biztosan megoldják. Van a rendőrségen belül egy külön osztály; éjjel-nappal dolgoznak. Nyilván élnek közöttünk olyanok, akik pontosan tudják, ki és miért tette. Nekem is megvan a magam teóriája.
MN: Mi lenne az?
MS: Kötve hiszem, hogy az a magányos alkoholista lett volna, akit meggyanúsítottak. Szerintem politikai gyilkosság volt.
MN: Jó hasznát vették volna Martin Becknek a nyomozásban?
MS: Ha lett volna egy Martin Beckük, már rég megoldották volna. Még aznap elfogják a gyilkost. A rendőrség hatalmas baklövéseket követett el. Mindig az első órák a legfontosabbak. És ezekben az órákban a rendőrség tehetetlen volt. A szemtanúkat sem kérdezték ki rendesen.
MN: Martin Beck történetei még mindig nagyon népszerűek. Mégsem gazdagodott meg belőlük. Miért?
MS: Mert a mi időnkben még máshogy köttettek a szerződések, mint manapság. Az írók még nem voltak gazdag emberek. De mindig megéltem a magam lábán, fordítok, újságírókkal dolgozom, és némi pénz befolyik a könyvekből is. De nem panaszkodom, nincs bennem keserűség.
MN: Melyik a kedvence a Martin Beckek közül?
MS: A Locked Room. Ez a legsikerültebb szerintem az összes közül. És humora is van. A vége is nagyon fifikás.
MN: A kortárs skandinávok közül ki a kedvence?
MS: Leif G. W. Persson. A kriminológia professzora, mindent tud a rendőri munkáról. És humora is van.
| Jo Nesbø (54), Norvégia Sorozat: Harry Hole nyomozó történetei Kötetek száma: 10 (1997-) |
| ||
Magyar Narancs: Harry Hole milyen nézeteket vall? Osztaná Martin Beck világlátását?
Jo Nesbø: Harry egy tipikus skandináv férfi. Néha azt gondolom, hogy minden skandinávban egy szociáldemokrata lapul, csak nem mindenki vesz tudomást róla. De ettől még így van. Szavazzon akár a munkáspártra, akár a konzervatívokra. Jó, nem húzom tovább; érzületeiben Harry Hole is szociáldemokrata. A hetvenes években és a korai nyolcvanasokban persze kicsit változatosabban festett a politikai paletta; a szélsőbal is színesítette a kínálatot. 'k mára többé-kevésbé eltűntek a balfenéken. És ne feledkezzünk meg a szélsőjobbról sem, mely később jött divatba, és ma is dívik, de messze nem olyan népszerű, mint amikor 2000 környékén megírtam a Vörösbegy című regényemet.
MN: A skandináv krimiírók szinte mind balosak. Vannak egyáltalán konzervatív szerzők?
JN: Egyet se tudnék mondani. Szélsőjobbost meg még annyira sem. Valóban, a krimiírás balos sport Skandináviában. A hatvanas-hetvenes években a szélsőbalról indult ez az irányzat. Nekünk, norvégoknak ott van például Jon Michelet; le se tagadhatná, hogy balos. Az a fajta társadalomkritika, amit a krimiírók gyakorolnak, a baloldal monopóliuma.
MN: Ön hol áll?
JN: Rám nem annyira a politikailag elkötelezett skandináv iskola, mint inkább az amerikai hard boiled krimik hatottak.
MN: Jó, de hova szavaz?
JN: Ide is, oda is. Változik, hogy hova. Jobb, ha az író a háttérben marad. Ámbár nem hiszem, hogy nehéz lenne kitalálni. Vagy mégis? Beszéljenek helyettem a szereplőim!
| ||
MN: Jó, beszéljenek! Harry Hole kire szavazna? Elmenne egyáltalán?
JN: Elmenne szerintem. Az egyszer biztos, hogy sem a szélsőjobbra, sem a szélsőbalra nem szavazna.
MN: Melyik a kedvence a Wahlöö-Sjöwall-regények közül?
JN: A The Man in the Balcony. Imádtam. Részben a realizmusa miatt, részben Stockholm miatt. Igazi Stockholm-regény, nagyon él benne a város. A hatvanas évekbeli Stockholm. És nagyon skandináv regény is, tényekre szorítkozó, csupasz sztori - nincs benne semmi fölösleges.
| ||
MN: A francia Gallimard kiadó szerkesztője önöket, norvég krimiírókat is bűnbaknak tette meg Breivik miatt, amiért a könyveikben a multikulturális társadalom dicséretét zengik.
JN: Nem olvastam az illető úr pamfletjét, nem tudom részleteiben kommentálni. Mindenesetre elég nagy butaság azt feltételezni, hogy mi, krimiírók bármilyen hatással is lennénk a társadalomra. Aki ezt állítja, alaposan eltúlozza a szerepünket.
MN: Óvatosabban ír a Breivik-mészárlás óta?
JN: Biztos vagyok benne, hogy máshogy írok, de hogy pontosan mi változott, nem tudnám megmondani.
MN: Nem sokkal Breivik ámokfutása után írt egy újságcikket (magyarul itt, a Narancsban jelent meg: "Az akarat megvan", 2011. augusztus 4.) Norvégia ártatlanságának elvesztéséről. Felidézi benne, hogyan biciklizett együtt az akkori norvég miniszterelnökkel, akit a testőrei - ugyancsak biciklin - tisztes távolból követtek. Gyakran biciklizik együtt a miniszterelnökkel?
JN: Ez volt az egyetlen alkalom. Nem, várjon csak, kétszer is bicajoztam az elnökkel. A haverom.
MN: Manapság több testőr pattan bringára, ha az elnök kibiciklizik?
JN: A mostani elnök nem biciklizik. A régit pedig nemrég választották meg a NATO főtitkárává, úgyhogy azt hiszem, jóval több testőr veszi körül, mint az a kettő, aki mögöttünk hajtotta a bringáját.
MN: Maj Sjöwallt nem tette gazdaggá a Martin Beck-széria, manapság azonban dübörög a krimiipar és hatalmas összegekről hallani...
JN: Persze, ez egy iparág, annak minden velejárójával, de a siker legnagyobb előnye számomra, hogy már jó ideje nem kell foglalkoznom az anyagiakkal. Korábban én is sokat törődtem a pénzügyi kérdésekkel.
MN: A megélhetést tekintve melyik könyve a fordulópont?
JN: Sokan azt gondolják, hogy a Vörösbegy volt az, hiszen ez volt az első igazán nagy nemzetközi sikerem, de már a második könyvem, a Csótányok meghozta az anyagi függetlenséget. Pedig a Csótányok messze nem a legjobb könyvem. Sőt azt mondanám, ez a leggyengébb.
MN: Melyik a legjobb?
JN: Azt nem tudom, de a legszemélyesebb munkám, az, ami a legközelebb áll a szívemhez, a Vörösbegy. Apám és a családom történetét írtam meg benne.
| ||
MN: A Vörösbegy sok mindent elmond a norvégok második világháborús szerepléséről. Ma Magyarországon ez különösen érzékeny téma, a politikusok igyekeznek elkenni a náci kollaboráció tényét.
JN: Amikor a Vörösbegyet írtam, még sokan életben voltak abból a generációból, mely felnőtt fejjel élte meg a háborút. Apám a németekkel harcolt, mint a norvégok közül jó néhányan. Többeket meg is interjúvoltam.
MN: A norvégok kibeszélték a múltjukat?
JN: Részben. Amikor a könyv megjelent, még botrányosnak számított a norvégok második világháborús szerepéről nyíltan és őszintén beszélni. Még nagyon is élt az ellenállás mindent megszépítő mítosza, pedig a helyzet korántsem volt ilyen rózsás. Európa más országaiban sokkal erősebb volt az ellenállási mozgalom, mint minálunk. És ha megnézi a számokat, hogy hány norvég és hány nagy múltú, norvég nagyvállalat működött együtt a németekkel, hát az sem valami felemelő. Szép történetek szólnak a hősökről, a nagy norvég ellenállásról, de hogy mi, norvégok igazán nagy ellenállók lettünk volna, az egyszerűen nem igaz. Miután letettük a fegyvert és megadtuk magunkat a náciknak, a többség nem állt ellen. A többség csendben elfogadta a németeket, és megpróbált érvényesülni az új rendszerben. Ez történt a legtöbb országban is: az emberek megpróbáltak boldogulni a nácik alatt.
| ||
MN: Hány ember vett részt az ellenállásban?
JN: Számomra nem is ez az igazi kérdés, hanem az, hogy hányan vettek részt az ellenállásban 1941-42-ben, amikor még a náciknak állt a zászló. Kevésbé izgalmas, hogy hányan csatlakoztak, mondjuk, 44 vége felé, amikor már biztos volt a németek veresége. Durván ötezren lehettek az elején. Körülbelül ugyanennyi norvég harcolt önként és dalolva a németek oldalán a keleti fronton. Akik csatlakoztak a németekhez, azért tették, mert hittek a győzelemben, de a sztálini Oroszországtól való félelem is sokakat erre ösztönzött. Nem egyszeri fellángolás volt ez: már lehetett látni, hogy Németország veszíteni fog, de a norvégok továbbra is lelkesen jelentkeztek, hogy a németek oldalán az oroszok ellen harcoljanak.
