„A kulturális elzártság már a múlté”

Vida Gábor író

Májusban jelent meg új regénye, a Senkiháza, Erdélyi lektűr alcímmel. Miért lektűr, és mit jelent az erdélyi magyar tapasztalat ma és a történelem távlatában? Egyebek közt erről is kérdeztük a szerzőt.

Magyar Narancs: A regény egyik beszélgetésében hangzik el a címbe emelt szó. Miért pont ezt választottad?

Vida Gábor: Egy házról van szó abban a bizonyos beszélgetésben, hogy kié is ez a ház pontosan, ott mondja a regény főszereplője, hogy a ház román földalapé, mire a másik hozzáteszi, hogy ezek szerint tehát senkié. Ebben a világban folyton birtokviszony-problémákba ütközünk, a kérdés, hogy kié az ország, kié a haza, a város, a falu, ki itt a gazda, a tulajdonos, de sosem lehet egészen pontosan tudni, hiszen folyton változik.

MN: Ez a korszak bizonytalansága, vagy általában is egyfajta létbizonytalanság? 1936-ban vesszük fel a történet fonalát, kevesebb, mint két évtizeddel Trianon után.

VG: Ez az egész 20. század bizonytalansága, az első világháború kitörésével minden addig megingathatatlannak tűnő viszony, körülmény, felfogás elkezdett hirtelen képlékennyé válni. Trianon után pedig érthető okokból Erdélyben totális tulajdon- és jogbizonytalanság állt be, ami az élet minden szegletében tetten érhető volt.

MN: A történet 1945/46 fordulóján ér véget, majd egy nyúlfarknyi kitekintés jön a jövőre. Alig tíz év, tele elképesztően sok történelmi léptékű eseménnyel.

VG: Azért döntöttem a ’36-os kezdésnél, mert innentől kezdve jól meg lehetett fogni a korszakot, akkor kezdett el ugyanis határozottan kiépülni a román királyi diktatúra, ami aztán eltartott a 40-es évek elejéig. Utóhatásait tekintve az 1930-ban hazatérő II. Károly király diktatórikus rendszere egyfajta mintát jelentett a későbbi Ceaușescu-rendszer számára is. S abban az évben augusztus 1-je valóban szombatra esett, aminek a regénybeli vásár körül kialakult vita szempontjából volt némi jelentősége.