A langyos kása

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

  • Németh Gábor
  • 2011. december 21.

Könyv

Az úgynevezett szabadsággal (stb.) kapcsolatos illúziók lassú, biztos és egyetemes elpárolgása különös helyzetbe hozta ezt a könyvet. A mozaikszerűen összeolvasható résztörténetek szövedéke így utólag egyetlen nagy előtörténetnek látszik. Olyan ember művének, akinek eleve nem voltak illúziói, aki a rezignációt nem valamiféle kiábrándulás következményének, hanem az egyetlen lehetséges világnézetnek tartja. A Semmi kis életek a közös lét kicsi, ám végtelen semmijévé olvadnak össze.

 

Ül Papp Sándor Zsigmond a stúdióban. Közszolgálati tévézés. Azt mondja, hogy előbb-utóbb minden novellistának regényt kell írnia, a novellisták ugyanis nincsenek észrevéve, ezért az embernek előbb-utóbb ki kell iratkoznia az óvodából, azt pedig úgy lehet, ha megír szépen egy nagyregényt. De úgy mondja, mint aki mentegetőzik.

 

Nagyjából a magyar irodalom aranykorát éljük, de az olvasófej nem káptalan, nem bír annyi nevet megjegyezni, ráadásul a könyvek drágák. Ahogy a költő (Kukorelly) mondta, "minden kurva drága, csak a gyerekruhák még drágábbak". Vagy, ahogy az író (Kornis), feledhetetlenül, kábé huszonöt évvel ezelőtt: "ma mindenki tud írni, aki ráér". Csak az a kérdés, tehetjük hozzá, mihez kezd ezzel a tudással.

 

Papp Sándor Zsigmond majdnem negyvenéves. Van már honnan tudnia. Tud is. Nem csak írni. Hanem nagyjából mindent Ká-Európáról. Mondhatnánk optimistán, ez a munkaköri kötelessége. Napilapos újságíró, ugyanis. A nap lovagja vagy mi. Már, ha volnának még lovagok. Na jó, akkor legyen sajtómunkás.

 

Kicsi, éles, részletgazdag megfigyelések, alapvető tapasztalatok a Transzeurópa expressz örök másodosztályának hétköznapjairól, ahogy zötyögünk, étkezőkocsi nélkül, Armageddon külső felé. Azt ígéri a mottóban, hogy egy ház történetét fogja megírni. A ház egy elképzelt határ menti kisvárosban áll, egy elképzelt Erdélyben. Törekvés utca 79. Bölcs döntés, nincsenek akkora hősök, hogy kis létszámban megfeleljenek akár csak egy regény erejéig. Persze aztán nem a házat írja meg. Hanem mégiscsak a semmi kis életeket. Ármány és szerelem, de a fapados változat, a nagyság minimális esélye nélkül. A ház lakóit nem a közös tér, hanem a közös félelem hasonítja. Fakó halacskák a diktatúra akváriumában. Bodor formátumos tébolyultjaira már csak a fantasztikus nevek emlékeztetnek. Nicu Zemura, Dan Vlahila, Gavril Zakarián és Trufa Dincu. Veterényi és Kalcsek. Na meg a Keller Öcsi. Nem árulom el az úgynevezett történetet, mert a szerző a bűnügyi regények kis infókatonákat adagoló dramaturgiájával dolgozik, legfeljebb azt árulhatom el, hogy egy sikertelen határátlépési kísérlet mantraszerű újramondása szervezi a szöveget, hánt le újabb és újabb rétegeket a közös tudatlanságról. A hagyma mélyén meg az van, amihez hozzászoktunk, a kisbetűs semmi. Piti hazugságok, az aljasság rémunalma, nívótlan kegyetlenség. Bármilyen más történetet választhatott volna. Mert nem a konkrét történet a lényeg, hanem az, hogy vett egy nagy levegőt, és megpróbálta direktben megírni, amit annyian kerülgetnek, a langyos kását. Hogy mi történt velünk, amúgy rendesen, névértéken, az elmúlt kábé harminc évben. A Semmi kis életek rendes, realista mű, csak semmi formabontás, a szerző nagyvonalúan lemond az innovációról. Már a Gottfried Benn-i értelemben sem különösebben modern könyv. Igaz, Erdély (a másik, a Miklós) már a nyolcvanas években megmondta, hogy "az új kiment a divatból".

 

A mindentudó elbeszélő épp csak egy kicsit álcázza magát, gomolygó, rejtőzködő töredék-szubjektumnak. Ki-be jár a hősein, ismeri őket, mint saját magát. Ugyan nem növeszti nagyra egóját, inkább több kicsire tördeli, de azért ez mégis a "szeráfi hang" maradéka. Papp Sándor Zsigmond humora szomorkás, rafkós és eredeti. Vegyünk egy csonka gúlát: "A sors vette át az irányítást, vagy minek is hívhatná az események logikus láncolatát, hiszen a már őszülő Antal pillanatok alatt félreértette a felé irányuló bizalmat, és ez egyenesen vezetett a Fáklya-negyedben bérelt lakásig, ahol Eszternek hetente háromszor kellett szájban elringatnia a fegyelmezett tanerőt, mert a férfiak rettentően tapintatosak tudnak lenni, ha el akarnak kerülni bizonyos komplikációkat, hiszen a tanár elvtárs szótárában a gyerek vagy így, vagy embrióként szerepelt, és igen, ekkor tanulta meg Eszter, hogy nem az ördögtől való, ha ajándékokat is elfogad, mert igenis lehet összefüggés a szopás minősége és egy szép cipő között."

 

A szerzői narrációt néhol semmi sem választja el a hősök belső beszédétől. A szoros olvasás nem föltétlenül árulja el, kinek az indulatairól van szó. Hogy egy-egy mondat narrátori reflexió, vagy inkább a karakter önreflexiója. A szereplők Papp Sándor Zsigmond prózapoétikájának épülésére gyártanak hasonlatokat és metaforákat, az ő gondolkodásának algoritmusai szerint járatják agyvelejüket, saját föltételezhető szocializációjuktól, életkoruktól és személyes tapasztalataiktól nagyjából függetlenül. Mindenkinek ötöse volt fogalmazásból, még szép. Elgondolható olyan olvasója, akit ez talán a kelleténél is jobban zavarna. Nem akarok ujjal mutogatni. És persze vannak félresikerült hasonlatok. Mondjuk három az ezerből. Az nem hibáz', aki nem dolgoz'. De ez a felület, a halálosan fontos felület csupán.

 

Ha lehetek szubjektív - de ha nem lehetek, akkor is -, a könyvtől három lépés távolságra tartózkodik az édes kis prózaeszményem. Tehát olvastam, és - ne kerülgessük - fanyalogtam. Egészen addig, amíg aztán meg nem rendültem. Mert aztán meg mégiscsak sikerült neki. Megírta ezt a rettenetes, néma tartományt, ahol a magunkfajták élnek. Élnek? Megmondjam, mi a kedvenc mondatom? "Halottak, csak még lejárnak kenyérért."

 

Libri Kiadó, 2011, 396 oldal, 3990 Ft

Neked ajánljuk