Mi a közös az agysebész és a vágó munkájában? Ugye, kitalálták: a vagdosás. Mindketten félelmetesen erős kontrollt gyakorolnak az agyunk fölött. A vágó miniatűr guillotine-jával felszabdalja az anyagot, majd a csonkokat összevarrja, és munkája akkor sikeres ugyan, ha észrevétlen, hatalma - ahogy az Apokalipszis most és Az angol beteg vágója, Walter Murch találó metaforával leírja - Frankenstein doktor hatalmával vetekszik: "a varázslatos különbség mindössze annyi, hogy ebben a látszólagos mészárszékben néha nemcsak életet, de lelket is lehelhetünk teremtményünkbe." A Dél-kaliforniai Egyetemen Lucasszal, később Coppolával haverkodó szakember bő egy évtizede megjelent könyvének alapgondolata, hogy a vágás a filmkészítés leghatásosabb gondolatteremtő eszköze. Ezzel a montázs elvét, vagyis az 1+1=3 formuláját elsőként bizonyító Kulesov 1929-es kijelentéséhez kapcsolódik, miszerint "helyes montázs esetén a jelenet értelme úgyis úgy jut el a nézőhöz, ahogy azt a vágó akarja". E hatalom miatt "tiltotta meg" a montázst az ötvenes években az új hullám teoretikusa, a film realizmusát hirdető Bazin.
A vágásnak mint hatalmat adó titokzatos tudásnak tehát megvan a maga elmélete - a hollywoodi típusú, a történetmesélést támogató dinamikus vágást tökélyre fejlesztő Murch viszont az első igazi sztárja, aki könyvének könnyed stílusával, gazdag példaanyagával, világos gondolatmenetével és egy tapasztalt mesterember bölcsességét idéző hangnemével járul hozzá a vágó tevékenységének közérthetővé tételéhez. A sztárnak még allűrjei is vannak: akár az agysebész, munkáját minden körülmények között állva végzi, hiszen szerinte a pontos vágáshoz, a gondolat teremtéséhez az egész test aktivitása szükséges. Murch népszerűsítő tevékenységével és azzal, hogy 2003-ban egy szuperprodukciót, a Hideghegyet asztali számítógépen és könnyen elérhető szoftverrel vágott meg, hozzájárult a film digitalizálódásával járó demokratizálódási folyamathoz. Jobbára a 90-es években született könyve hiába ír le azóta meghaladott technikai problémákat és eljárásokat, a Youtube-kultúra által életre hívott filmkompilációk, rajongói remixek, a neten fellelhető mozgóképekből összefércelt amatőr filmek kontextusában hozzáállása különösen aktuálissá válik, hiszen kis túlzással ma éppen a (számítógépes) vágás tűnik a filmezés egyetlen nélkülözhetetlen elemének. A vékony könyvecske két szövegből áll: míg a 95-ben véglegesített fejezetben a szerző bemutatja munkamódszerét, anekdotázik az Apokalipszis most készítéséről, általános vágói szabályokat fogalmaz meg, és meggyőzően fejti ki, hogy a vágás eredete a gondolkodást ritmizáló pislogásban gyökerezik; addig a később hozzáírtUtószóban a digitális vágás lehetőségein és a mozi jövőjén tűnődik. Noha ez utóbbi szöveg egysíkúbb, és sajnos a filmtől távoli, például a méhek tájékozódását részletező izgalmas hasonlatok is elmaradnak, de a könyv egyszerre működik vágóknak vagy a vágással ismerkedőknek szóló szakanyagként és szórakoztató esszéként a kreativitás természetéről. Bár Edelényi János jobbára gördülékeny fordítása, a lektor hasznos lábjegyzetei, az igényes borító gondos kiadói munkáról árulkodik, a kötetre itt-ott ráfért volna még némi szerkesztői törődés: a fülszövegek tartalmi és nyelvi szempontból is esetlenek, a fordító utószava pedig megejtően személyes ugyan, de a könyv tartalmához a kelleténél kevesebb köze van. A filmes könyvekre szakosodott kiadó első megjelenésével a hazai filmkészítői szakkönyvek fájóan alacsony számán javít.
Francia Új Hullám Kiadó, 2010, 114 oldal, 1990 Ft
