Magyar Narancs: „Évek múltán, amikor már rég felnőttek, és mindegyikük a saját boldogtalanságában vergődött, Arthur Friedland egyik fia sem emlékezett, tulajdonképpen melyikük ötlete volt, hogy azon a délutánon megnézzék a hipnotizőrt.” Az F kezdő mondata egy másik kezdő mondatra, a boldogtalan családokról szóló, híres tolsztoji sorra emlékeztet…
Daniel Kehlmann: Ha az ember családregényt ír, és épp az első mondatnál tart, nehéz nem erre gondolnia. Szerencse, hogy Tolsztoj nem védette le a „boldogtalanságot”. Ha megtette volna, az egyetlen védekezésem az lenne, hogy bíró úr, nem direkt volt! És tényleg nem. A tudatalattim az oka. Az persze már nagyon is tudatos volt, hogy egy olyan kezdő mondattal indítsak, amibe sok mindent bele lehet olvasni.
| ||
MN: Kezdő mondatban ki a legerősebb?
DK: „Szólítsatok Ishmaelnek!” Herman Melville nagyon tudott kezdő mondatot írni. De azért a Moby Dick összes többi mondata se kutya. Nem árt, ha a jól eltalált kezdő mondatot egy jól eltalált regény követi. Van ebben a regény eleji ishmaelezésben valami furcsa. Miért nem mondja egyszerűen azt, hogy „Ishmael vagyok”? Itt van ez a végtelenül egyszerű mondat, és szinte mindent elmond az irodalom művi voltáról, a fikció csodás természetéről.
MN: Ha egy német író arra vetemedik, hogy hipnotizőrt alkalmazzon a regényében, rögtön szembetalálja magát Thomas Mann-nal és a Mario és a varázslóval.
DK: Rajta tartom a szemem Thomas Mannon, ez a hipnotizőrdolog valóban az ő területe. Engem azonban nem annyira Thomas Mann érdekelt, noha nagy rajongója vagyok minden betűjének, hanem a hipnotizőrök valódi világa. Az elmúlt 20-30 év fejleményei. Amikor Thomas Mann a Mariót írta, a hipnotizőrök mind sarlatánok voltak, tisztelet a kivételnek. Milton Erickson volt az a hetvenes években, aki kifejlesztette azt a technikát, ami lehetővé tette a szinte azonnali hipnózist. Ő ezt pszichoterápiás célból alkalmazta, de hamarosan elszaporodtak a showmanek is. Fura, de manapság több hipnotizőr rohangál a világban, mint Thomas Mann fénykorában. Ő persze a fasizmus metaforájaként használta a hipnózist. Nálam nincsenek ilyen politikai rétegek, de ettől azért még elég ördögi az én hipnotizőröm is.
MN: Hipnotizálták valaha is?
DK: Soha. Könyvekből tájékozódtam. És megnéztem egy 10 órás DVD-kurzust. Miután a regény megjelent, egy barátom elrángatott egy nagy hipnoshow-ra. Elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is alávetem magam a fensőbb akaratnak. Eltökélt voltam, hogy akár a színpadra is felmegyek, ha a helyzet úgy hozza. De nem hozta úgy. Sajnos egyáltalán nem hatott rám a technika. Az ilyen show-k rendszerint azzal kezdődnek, hogy az embernek azt kell éreznie, hogy képtelen mozgatnia a kezeit. Ez a beugró. Sajnos nekem mindkét kezem mozgott. Nem hatott a varázslat.
| ||
MN: A szimbólumokkal viszont, ahogy azt többször kifejtette, ki lehet kergetni a világból…
DK: A szimbolizmus a történetmesélés halála. A Mario és a varázsló persze egy nagyszerű kisregény, közelebb visz a fasizmus megértéséhez, de azért olyan jó, mert valóságosnak tűnnek a szereplők. Az egyetemi emberek, az irodalom tanszékek dolgozói imádják kimazsolázni a szimbólumokat – ha valami zöld, akkor az a remény szimbóluma. Nabokov mondta, és ha valaki, hát ő tudhatta, hiszen sok mindent belemagyaráztak a soraiba, hogy a zöld=remény olvasatok kiölik a regény lelkét. Ha egy apáról írok, aki elhagyta a gyermekeit, akkor az nem Isten, aki elhagyta Ádámot, hanem egy apa, aki elhagyta a gyermekeit.
MN: Mi volt a legfájóbb szimbólum?
DK: Diákkoromban találkoztam a legszembetűnőbb esettel: Kleist Kohlhaas Mihályát vitattuk meg. A történet szerint, ugye, Kolhaas szörnyű állapotban kapja vissza a lefoglalt lovait. Nekünk ezt úgy magyarázták, hogy ez a nemi erőszak szimbóluma. A lovat megerőszakolták, Kolhaast megerőszakolták, mindenkit megerőszakoltak. Ez volt a fejünkbe táplált, feminista olvasat. Akkoriban ezt nagyon komikusnak találtam. Ma már megengedőbb vagyok, ha nagyon akarom, még akár az értelmét is látni vélem. Legalábbis ma már nem látom akkora baromságnak, mint diákként. A ló legyen ló, és ne a társadalom valamely rákfenéje – ezt gondoltam, és emellett ma is kitartok.
| ||
MN: Nemrég megjelent interjú formájában egy Jonathan Franzennel (interjúk vele itt) folytatott telefonbeszélgetése. Viccesen elismerte benne, hogy világhírű ugyan, de csak Németországon belül világhírű. Az amerikaiaknak nem jön be, amit ír?
DK: Nagyon nagy dolog amerikai kiadót találni, szerencsésnek mondhatom magam, hogy nekem sikerült. Az amerikai irodalmi kultúra hihetetlenül gazdag, ám egyszersmind nagyon zárt, csakis önmagával foglalkozó valami. Általánosítani fogok, de úgy látom, hogy az amerikai olvasókat csak egyvalami érdekli; önmaguk, a saját íróik. A külföldiekre nem nagyon kíváncsiak. Lehetsz akármilyen híres az öreg kontinensen, az amerikaiakat ez nem fogja meghatni.
MN: Franzennel gyakran elcsevegnek az irodalom állásáról?
DK: Nem gyakrabban, mint amennyire gyakran az ember a barátjával mindenféléről elbeszélget. Igaz, viszonylag kevesen jelentetik meg a beszélgetésüket nyomtatásban. Mi is csak egyszer vetemedtünk erre.
MN: Nemrég besegített Franzennek; Karl Kraus esszéinek fordításában segédkezett.
DK: A mi barátságunk Karl Kraus-alapú barátság. Már legelső találkozásunk alkalmával, ami Bécsben esett meg, Karl Kraus volt a téma közöttünk. Meglepett, hogy Jonathan amerikai létére mennyi mindent tud Krausról – nem ez az első dolog, amit egy amerikai íróról feltételez az ember. Jonathan két fontos Kraus-esszét akart lefordítani, és ehhez kért tőlem segítséget – ellenőrizném-e a kész fordítást, segítenék-e a jegyzetekben? Ja, ja, természetesen – mondtam Jonathannek, azzal a lelkes ja-val, amit azokra a projektekre vág rá az ember, amelyek nagyon szépnek tűnnek, de úgysem fognak megvalósulni. De Jonathan csak megcsinálta (az angolra fordított esszék tavaly, The Kraus Project címmel jelentek meg könyv alakban – K. G.). Nekem pedig munka közben be kellett látnom, hogy korántsem tudok annyit Krausról, amennyit eredetileg gondoltam magamról. Sok mindenre nem tudtam a választ, ezért később bevontunk egy igazi Kraus-szakértőt.
| ||
MN: Kraus kíméletlen újságíró, rettegett kritikus volt a maga idejében. Ma lát hasonló kaliberű alakokat?
DK: Nem látok, de jobb is, hogy senki kezében nem összpontosul ekkora hatalom. Vannak fontos íróink, de ők nem a napi jelenségekkel foglalkoznak. És vannak jelentős újságíróink, ők viszont nem szépírók, míg Krausnál minden a stílusról szólt, ő magát költőnek tartotta. Egy publicistába szorult költő. Nincs se elődje, se utódja.
MN: Ki ma a német nyelvterület legbefolyásosabb irodalomkritikusa?
DK: Marcel Reich-Ranicki volt az utolsó valóban nagy hatalmú kritikus. A halála után nem egy másik kritikus, hanem egy díj lépett a helyére – a németországi irodalmi életet egyetlen dolog foglalkoztatja kitartóan; az, hogy ki kerül fel a Deutscher Buchpreis jelöltjeinek hosszú és rövid listájára. Ma már mindenki ezeket a listákat vizslatja, az igazi irodalomkritika csak keveseket érdekel. Az irodalom versenysport lett. Nem tudom, hogy mit gondoljak róla, jót-e vagy rosszat, mindenesetre ma Németországban nem egy ember, hanem a Német Könyvdíj a legbefolyásosabb kritikus.
| ||
MN: Egyetértett Marcel Reich-Ranicki ítéleteivel?
DK: Gyakran tévedett, de a tévedései is szenvedélyesek voltak. Nagyon jó szemű olvasó volt, nagyon tudta, mitől jó egy regény, de túl sokat foglalkoztatta a hatalom. Szerette a hatalmat, szeretett felkarolni és tönkretenni írókat, írói karriereket. Tévedhetetlennek hitte magát: akit egyszer felkarolt, az sosem eshetett ki nála a pixisből, akit viszont ledorongolt, az sosem lehetett elég jó neki a későbbiekben sem. Nem egészséges, ha egy irodalmi kultúra leghíresebb alakja egy kritikus. Nálunk, Németországban ez volt a helyzet a nyolcvanas és a kilencvenes években. Egyetlen író sem ért Marcel Reich-Ranicki nyomába: ő volt a leghíresebb német irodalmi tényező. Természetesen nagy veszteség, hogy meghalt, de azt jónak tartom, hogy ma már nincsenek ilyen szuperhatalmú kritikusok.
MN: Ön a jók vagy a rosszak közé tartozott a Reich-Ranicki-skálán?
DK: Kritikát nem közölt rólam, de a tévében kedvezően nyilatkozott a könyveimről. Az Én és Kaminski című regényem sikere nagyban az ő dicséretének is köszönhető. Sosem találkoztam vele, de sokat köszönhetek neki.
MN: Az F-ben sok szó esik a művészvilágról, a kötelező sznobériáról, ami a műkritikusok, műgyűjtők és művészettörténészek világában őshonos. Mindenki tudja, mikor és mit kell bedobni egy beszélgetésbe – nagyon vicces, ahogy Rilke kötelező említése után Rodinnek kell következnie, aztán elkerülhetetlenül szóba kerül Nietzsche. Az irodalom is kitermeli az ilyen kötelező sorrendeket?
DK: A művészvilág szatíráját az Én és Kaminskiban már elvégeztem, ezúttal nem a szatírára mentem rá, csak a pontosságra. Kutattam, kutattam és kutattam. Mindent olyannak akartam ábrázolni, amilyen a valóságban. Semmi méreg nem volt bennem, csak a pontosságra való törekvés. Úgy tűnik azonban, hogy ha az ember a művészvilág pontos leírását adja, az előbb-utóbb szatírába fordul, ha akarja, ha nem.
| ||
MN: A Rilke–Rodin–Nietzsche- vonalnak mi az irodalmi megfelelője?
DK: Te jó ég, hány ilyen beszélgetést végighallgattam már, s a nagy részükben részt is vettem! Olyanok ezek, mint a rituálék. Ott a Nobel-díj például: ha mostanában előkerül a téma, márpedig sokszor előkerül, alig telik el néhány perc, és már Philip Rothnál (interjúk vele itt) tartunk. Stopperrel is lemérhető, hogy még néhány perc, és máris Proustnál és James Joyce-nál vagyunk, akik ugyancsak sosem kapták meg a Nobelt. Így megy ez.
