Könyv

A mizantróp megfigyel

Márai Sándor: A teljes napló, 1959-1960

Könyv

"A halottak mostanában sokat és jól írnak" - fogalmazott Márai jó hetven éve, és ő maga sem látszik lankadni: az idei könyvhétre jelent meg A teljes naplótizenegyedik kötete. A Helikon Kiadó vállalkozásának nagyságrendjére jellemző, hogy az eddig napvilágot látott könyvek terjedelme több mint négyezer oldalra rúg, amiből csak a - sajnos sokszor hiányos vagy téves - jegyzetek majdnem háromszáz oldalt, vagyis egy karcsúbb kötetet tesznek ki. A jegyzetek minőségével nem függ össze közvetlenül, de jellemző, hogy az első három kötet úgy jelent meg, hogy a kolofonban ez állt: "a kéziratot godozta" - így, n betű nélkül. Talán nem is túl ildomos most szóvá tenni a jegyzetek minőségét, amikor a javulás szembetűnő. (Ez egyébként elsősorban annak köszönhető, hogy az idegen nyelvű idézeteket - és ez korábban nem mindig sikerült - végre majdnem kivétel nélkül helyesen fordították.) Akárhogyan is, egyes hajmeresztő jelenségek mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni.

 



Az 1954-56-os kötetben például Márai Goethét idézve valamiféle "wiederholte Verjüngung"-ról beszél. Az idézet kicsit pontatlan (a fordítás pedig - "ismételt visszafoglalás" - értelmetlen), mert mint Eckermann-nál olvasható, Goethe 1828. március 11-én a tevékeny idős emberekkel kapcsolatban "wiederholte Pubertät"-et, azaz ismétlődő pubertást, illetve "temporäre Verjüngung"-ot, ideiglenes megfiatalodást emlegetett. Az 1952-53-as kötetben egy helyen Márai arról beszél, hogy van az életben, ami változó, míg más "konnotáns". Ha a szót nem a szöveggondozó olvasta ki rosszul a kéziratból, akkor szerzői tollhiba, nyilvánvalóan a "konstans" (állandó) helyett, és teljesen értelmetlen "járulékosnak", illetve "mellékjelentéssel bírónak" fordítani.

 

Félresikerült jegyzet mindenesetre az új kötetben is akad. "St. Simon beszél a francia püspökről, aki annyira vigyázott kertje - a műkert - töretlen szépségére, hogy séta közben eltüntette a kerti úton tulajdon lábnyomait" - írja Márai. Azt hiszem, a francia irodalomban e sorok írójához hasonlóan járatlan olvasók előtt is rögtön nyilvánvaló, hogy itt Saint-Simon herceg (1675-1755) emlékiratairól van szó, nem pedig távoli rokona - az akkurátus, de eleve elhibázott jegyzet szerint - "Claude Henri de Rouvroy de Saint Simon (1760-1825), francia gondolkodó, az utópista szocializmus képviselőjé"-nek valamely művéről. (Márai francia forrását egyébként a Google segítségével percek alatt azonosítani lehet: a Párizs érsekéről szóló történet a Mémoires első könyvének tizenhetedik fejezetében olvasható.) Ugyanilyen súlyos hiba a "necessarium est, ut scandala eveniant" fordítása ("szükséges, hogy a botrányokra fény derüljön"), illetve hogy a jegyzetíró nem ismeri fel: bibliai idézetről van szó: "szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik" (Máté 18:7).

De mindegy, jegyzetek ide vagy oda, Márai naplói tíz kötet után is igen figyelemreméltóak. Révész Sándor meglepően visszhangtalan, de nagyon érdekes Beszélő-beli cikkének címét idézve a naplóíró ebben a kötetben is "antimindenes", azaz vannak antipolgárinak, antikommunistának, antikeresztény-antinemzetinek, antimagyarnak, antinémetnek, antiszemitának és egyéb "marginális antiságúnak" (Révész kategóriái) minősíthető megjegyzései - más szóval Márai ezúttal is épp olyan embergyűlölőnek és következetlennek mutatkozik, mint a naplóiban általában. Jellemző, hogy szerinte a világot mindenhol a szellemi sivárság keríti hatalmába, és már Európa egyetlen országában sem olvasnak - csak ott, ahol épp kiadják a könyveit. Illetve ugyanígy mindenhol erkölcsi nihilizmus uralkodik - kivéve, ahol a jogdíjaiból nem lopnak el kézen-közön az elfogadhatónál mondjuk kétszer többet. (Ami az antiságokat illeti, a legemlékezetesebb - eléggé kétfenekű - mondat ebből a kötetből talán ez: "'Zion bölcsei' nincsenek, ez a vád ostobaság. De Zion hülyéi vannak.")

Talán ennyiből is látszik: aki orákulumot keres a könyvben, csalódni fog. A teljes napló egy jóvátehetetlenül megsértett, életének és művének kereteiből kiforgatott, nagyon értelmes, de olykor elfogadhatatlanul igazságtalan ember gondolatainak - ennyiben persze tanulságos - lenyomata.

Márai akkor a legjobb, amikor nem általánosít, hanem megfigyel. A kötet első százharminc oldala például valósággal könyv a könyvben: útleírás, amelyben a Kaliforniában tett látogatásáról, illetve a Csendes-óceántól az Atlantiig tartó, zömmel busszal megtett hazaútjáról számol be. (Érdekes, hogy már ekkor feltűnik neki a latinos, emberi léptékű, kellemes éghajlatú San Diego, ahol évtizedekkel később, életük végén, feleségével együtt letelepednek.)

Nagyszerű az is, ahogy a hazai irodalom legújabb fejleményeire reagál. A huszonhatodik év-et például a remekműnek kijáró lelkesedéssel üdvözli, sőt kijelenti: "A század legnagyobb költője kétségtelenül Szabó Lőrinc volt." (Ezt egyébként a Márai szemében igen ellenszenves Illyés is így gondolta, bár a rossz nyelvek szerint ő csak azért, hogy ne József Attilát kelljen a legnagyobbnak neveznie.) Ennél már csak az érdekesebb, ahogy egy londoni magyar antológia olvastán irodalmi felfedezést tesz: "Talán sumér őselemek csillognak ebben a paraszti panteizmusban, színek az óceán, az idő mélyéről, az emberi fajta eszmélésének első szikravetési idejéből. Szóképei gyakran erőszakoltak, de az egész végül ... már nem lombikban főzött, hanem csillagporból, ondóból, szeráfzenéből habart, igaz tünemény. Nagy költő."

Juhász Ferencről van szó. Márainak - annyi tévedése, szűkkeblű vagy torz ítélete mellett - az ő költészetére is volt füle.

Sorozatszerkesztő: Mészáros Tibor. Helikon, 2012, 422 oldal, 4990 Ft

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.